Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-03-26 / 13. szám

pályától elriasztott egyének hiánya miatt. Mert hiába mutogatta Filó néhány évvel ezelőtt a debreceni Ev. Lapban, számadatokkal, hogy a lelkésznövendékek száma nem fogy. Azóta fogyott s folyvást fogy. A lelkésznövendékek nagyobb contingensét eddig magok a lelkészek adták. De folyvást nehezedvén az idők járása s fejlődvén a nevelési viszonyok : a legtöbb lelkész mindinkább más pályára adja gyermekeit, 4 — 500 forintos állomások jövedelméből nem telik io—12 évig minimum 100 forint évenkint tanításra a fiaknak. Ott a polgári oskola, ez uj intézmény, épen a tanítani vágyó, de hosszú költséges pályát végeztetni nem tudó, s fiaiknak mégis tisztességes jövőt biztositani akaró szülők számára. E pályán nincs Ocs, Tihany; hanem van legkevesebb 800 forint évi fizetés s halál esetén a családnak nyugdij. Ha hát meg akarjuk szüntetni a 3 — 400 forint évi javadalmazásból folyó nyomoruságokat: ennek egyéb módja, ez idő szerint nincsen, mint vagy fölemelni valami forrásból a fizetést, vagy megszüntetni a kettős (lelkészi és tanítói) hivatalt s egygy.é olvasztani annak javadalmait = affiliálni az egyházat. Ugy, de segélyforrás most nincs, s nagy időkig nem is remélhető, tehát affiliálni kell a kis egyházakat. Ez a logika követelménye, mely ellen azzal érvelnek, hogy ezen eljárással veszélyeztetjük a valláserkölcsi s itt-ott a nemzeti életet. De ez érvnek ellene mond a tapasztalat. Vannak egyházaink, a melyek filiák nemcsak a tolerantia óta, de azok voltak a XVII-ik században is — és nem áll bennök a valláserkölcsi s nemzeti élet alacsonyabb fokon mint az anyaegyházakban. Nincsenek-e más, p. o, a gazdag kath. felekezetnél is filiák ? S mutasson példát valaki, hogy valamely gyülekezetünkben a valláserkölcsi s nemzeti élet azért halt ki, mert filia volt. Nem inkább fölteheti-e, hogy azon anyaegyházakban hal ki bizonyosabban, hol az anyagi nyomorok által elbágyadt, megbénított s a mindennapi kenyérért küzdő lelkész, a még nyomorultabb helyzetű ta nitóval együtt hivatásuknak meg nem felelhetnek. Mert ki gondolna a más szellemi állapotával, mikor önmagát testi, anyagi súlyos gondok s bajok gyötrik éjjel s nappal:! Mig ha a két egyházi hivatalnak javadalma egy személynek, egy tanítónak adatik: szívelhető s itt-ott jó tani-I tói állomást szervezhetünk, sőt némi elvont részlet tőkésíthető is a többnyire zilált anyagi viszo nyok közt vergődő egyház közjavára. Kajati ur, fájó szivvel bár, de enged a kényszerítő viszonyoknak s legcélszerűbbnek tartja, ha a minimumot megadni nem tudó kis egyházakba lelkész tanitó adatik. Véleményem szerint ez a legcélszerűtlenebb intézkedés. Lelkésztanitó, vagy tanitókáplán = sem fű, sem fa- Egy szakpályát végez, mégis kettőnek kell megtelelnie, vagy esetleg két szakmát végezend, de csak egy pálya fél javadalmát húzza. A népnevelés, az iskola, hol áll legrosszabb lábon r A lelkésztanitó ságok- vagy tanitókáplánságokban s miért ? Mert készültsége s hivatásánál fogva mindegyik lelkésznek tartja magát s tudja vagy legalább a sírig reméli, hogy amphibialis állapota csak ideiglenes, ma itten, holnap ottan, Mig a praeoráns csak tanitó, egyébre nem vágyakozva, ama jelszóval teszi kezét az eke szarvára ,,itt élned, halnod kell," — s többnyire legjobb iskolakat praeoránsok mutatnak s azonkívül a valláserkölcsi s nemzeti érzület sem veszélyeztetik felügyeletük mellett. Az országos segély-alapnál is biztosabb és gyorsabb enyhületet nyújtana a lelkészcsaládoknak a Gyöngyösy Sámuel által e lapok mult évi folyamában megpendített „általánosan kötelező életbiztosítás€

— melynek kezdeményezését, megvalósítását — mint a cikkíró hangsúlyozta — hiába várjuk felülről, egyh. kerületek-, conventvagy zsinattól; alulról, a közpapság kebeléből kell annak kiindulnia, a lelkészértekezleteken inditványkép eléterjesztetvén s innen az e. megyére s feljebb a kerületre adatván. Életrevaló, derék eszme ez, uraim, melynek megvalósítását annál nagyobb buzgalommal kell munkálnunk : minél nagyobbak mizériáink s minél bizonytalanabb minden egyéb segélyforráshoz kötött reményeink. Minden anyagi nyomornál aggasztóbb az a nagy közöny, a melylyel nemcsak egyháztársadalmi, tudományos s irodalmi ügyeink, hanem még az ily bennünket, családunkat közvetlenül érdeklő dolgok iránt is viselkedünk. Szinte megfoghatlan, hogy még csak lépést sem tett papságunk ezen különben minden nagyobb nehézség nélkül kivihető kötelező biztosítás érdekében. Ugy hiszem, ennek oka abban rejlik, hogy e lapot, melyben Gyöngyösy