Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-03-19 / 12. szám

ékes szakállára történik. Halljuk ! „Most a magyar protestantizmus abban a helyzetben van, hogy a tanulmanyi javakhoz való evidens jogait elveszti tudatlansága miatt!4

Már tisztelt uram! bár ki legyen is ön, ki azon két betű alatt rejlik, ki merem mondani, hogy ez nem igaz. Azt meghiszem, hogy ön többet ért a bekövetkezendő dolgok megjóslásához, mint a megtörténteknek felismeréséhez, s így elhiszem, hogy azon tanulmányi javakat elveszíthetjük, de nem egyetemes protest. egyházunknak általanos tudatlansága miatt. Ilyet még a „katholikus álláspontra4

helyezkedő Marczaliféle emberek se mernének állítani. De hát Rébusz űr lova rettentő nagyokat ágaskodik. Egy ugrásra leteperi mind a két vagy három prot. felekezetet. Mikor azután, így altalánosságban végzett, következnek a részletes taposások s rugdalások. Elővesz most egy egész nemzedéket, az ujabbat, melyhez ő is tartozik, mert a mint mondja, ő is ,az ujabb korban végezte a theologiat,4

— s erről a nemzedékről azután kimondja, „hogy hivatkozik ugyan a linci, bécsi stb. békekötésekre, de mindamellett egyáltalaban nincs velők tisztában.4

Biz ezt magam is úgy látom, legalabb az uj nemzedék azon egy tágjánál, kihez itt szerencsém van, mert különben először hivatkoznék a bécsi békére, azutan a lincire. De hat édes Istenem mit tegyünk ezzel a homályos agyú, uj nemzedékkel, hiszen Sinai megírta elég világosan — igaz, hogy latinál, — legalabb a bécsi béke történetét, Irinyi útba igazit magyar nyelven, az egyhaztörténelem és az egyházjog tanara két oldalról tölcsérezi az új nemzedék fejébe az- ezen békékről szóló tudományt ; mit kell még tenni a Rébusz-féle új nemzedékkel, hogy tisztába jöjjenek velük. Ez különben az uj nemzedék dolga, piruljon ő ezen vad miatt ; azon másik vad miatt meg piruljanak az e. kerületek, hogy a magyar ref. egyháztörténeti szakok számára egyik theol. akadémián se állították fel külön tanszéket. Hanem egy harmadik vagy hányadik vadjaért már én szólitom felelősségre Rébusz urat. „Egyhaztörténelmi compendiumaink — mondja ő — kritikátlan hiábavalóságok". Hát ismeri ön mindazon compendiumokat, melyeket a hazai prot. theolog. akadémiákban hasznainak ? Kétlem. Én legalabb nem tudtam megszerezni azokat több tanintézetünk részéről. Gondolom azért, mert csak kéziratban vannak ; de avagy az ily kéziratban levő studiumok nem lehetnek becsesek ? Még nem rég ideje annak, hogy hazánkban a legjelesebb theologiai művek csak kéziratban cirkuláltak. No de hát ezeket én nem ismerem, nem szólhatok róluk sem jot, sem roszat. Hanem ismerem Patakról Varga Lajosnak, Debrecenből Balogh Ferencnek magyar prot. egyháztörténelmi compendiumait, és jó lélekkel elmondhatom, hogy ezen két kollegám meglehetős terjedelmű compendiumaiban összesen nincs annyi ^kritikátlan hiábavalóság,4 mint önnek ezen pár lapnyi ismertetésében. Komoly férfiakhoz illó lelkiismeretességgel igyekeztek és igyekeznek azok azon nagy nehézségekkel megküzdeni, melyek a hazai prot. egyháztörténelem mívelői előtt allanak, és ön oly könnyedén tör felettünk pálcát; ön, ki a történelemhez, hogy mennyit ért, majd mindjárt saját szavaiból kimutatom. De előbb megfelelek azon kérdésre, hogy melyik theol. akadémia köréből jöttek újabban magyar egyháztörténeti monográfiák ? Ilyesféle munkák szoros értelemben egyik akadémia köréből sem jöttek ; de ott voltak a Sarospataki Füzetek, a mig csak existálhattak, ott vannak a most emiitett tanárok művei, az unitáriusok folyóirata, ezekben a theol. akad. tanárok is igyekeztek kisebb nagyobb téglákat előkeresni és összehordani hazai egyháztörténelmünk épületéhez, kívülöttük igyekeztek és igyekeznek sok mások is. De ez ismertető előtt mind semmi, ő azért szintoly bátorsággal, mint ama bizonyos csíkszeredai kaszinótag a Munkácsy kép birálatabati, kijelenti, hogy hazankban „a theologiai tudományosságnak a históriai ága van minden felé elhanyanyagolva.4

Latatlanban is kimondhatja ezen állításra bárki, hogy nem való, mert hiszen az világszerte tapasztalt tény, hogy a tudományos műveltség mindenha és minden népnél a történelmi ág művelésével szokott kezdődni, és így a műveltség első stádiumaiban ez az ág szokott leggazdagabban műveltetni. Igy van nálunk is és én állíthatóm, hogy egyháztörténelmi mű magyar nyelven van legalabb is két annyi, mint a theologia többi agaiból összesen, — nem számítván persze az egyházi beszéd- és ima-gyűjteményeket. De hiszen egy egyetemes egyhaztörténelmet nem is nehéz elő állítani — mondja Rébusz — mert hiszen vannak német s francia források. Hat biz az olyanformán van, hanem egy kis nemzet vagy felekezet tudományos irodalmának zsenge korában ez így szokott lenni. Nem csak az egyháztörténelmi, hanem a hittani, erkölcstani, egyházjogi, gyakorlati theologiai művek irói is, hol bevallva, hol elhallgatva, csak az idegen forrásokból szoktak meríteni sőt a világi tudományok nagy nevű hirdetőinél is nagyon elvétve akadni még hazankban önálló kutatás s tanulmány gyümölcseire. De hat ki ez a kemény szívű historicorum censor ? Megmondja ő maga. Áldott őszinte ember, unicum az uj nemzedékben. Mar t. i.- annyiban unicum, hogy nyíltan bevallja, hogy ő a történelemhez semmit sem ért, hanem annyiban azután éppen nem unicum, hogy ő is, mint az új nemzedék számos tagja, annál hetykébben beszél, minél kevesebbet ért a dologhoz. „Ki hallott valaha valamit — kiált fel — Sztárairól, Szegedi Kiss Istvánról s a többiekről ott a négy éves theologián4

? Már pedig, hogy ne hallott volna ismertető is ezekről, Hallott bizony már a gymnasiumban is, csakhogy elfelejtette, s most az ismertetett mű olvasasakor egészen ismeretlen nevek gyanánt tűntek fel azok előtte. Kissé alabb bevallja, hogy ő azon 30 zsinatról, melyet Kiss Áron ismertet, eddigelé édes keveset tudott. Meghiszem, de tudhatott volna, mert azoknak legnagyobb