Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-03-05 / 10. szám

íme ily hatása volt a buzditó igének e mi kisded gyülekezetünkben. S váljon kié mindebben az oroszlánrész? — ugyhiszem — felesleges mondanom. És most szabadjon ezek után egy kis kitérést engedni meg magamnak; s arról, mit már különben is rég figyelek : egyet mást elmondanom. A mi diasporában élő, nagy elemi csapások altal sújtott szegény protestáns tesvéreink évenként több vi dékről megkeresnek bennünket s kérnek, hogy „adnánk nekik a mi olajunkból* s mi ezt — tehetségünkhöz mérten készséggel mégis tesszük, de váljon — saját öntudatunk megnyugtatásán kivül — elérjük-e vele azt, mit elérni gondolunk, s mit a segélyt esdő egyház intenciója igényel ? Tartózkodas nélkül kimerem mondani : nem ! Ila közülünk valaki fáradságot vesz magának s atlapozza az ily segélyt igénylő egyházak kéregetőinek kitelitett könyvecskéjét: lehetetlen meg nem botránkoznia. 1-ször is abban, hogy az illető lelkész urak legtöbbje részéről úgy s akként van kiallitva s útnak eresztve, hogy az a hatósági engedély- vagy püspöki ajánlaton kivül semminemű hivatalos formával nincs ellatva; még a legprimitívebb forma, a vonalozás sincs eszközölve; hanem a szegény, írni alig tudó, kéregető egyháztag akombák krix-krax-ja jelzi homályosan s alig felismerhetőleg hogy N. N. 10 vagy 20 krajcár stb. És ez nem fictio, de valósaggal elszomorító tény. En magam nem egy ily kéregető egyházi könyvecskét vonaloztam meg egy vagy két lapon, mire az illető szegény kiküldött, hálálkodva mondá : „ezt bizony tiszteletes uramnak kellett volna otthon igy elkészíteni, mert hat kérem ala san mi nem értünk ehhez.® De lapozzunk tovább. A formahiba — hiba, de hat ez nem minden. Van ennél lényegesebb is; és ez 2-szor az, hogy az ilynemű kéregetés nem eszközli az óhajtott célt. Nézzük csak, kiket küldenek ki, s kik vállalkoztak az ily kiküldetésre. Talán a buzgóbb egyhaztagok ; az értelmes, egyházukért mindent áldozni kész lelkek ? Oh dehogy! Vállalkoznak e missióra a szegény, otthon foglalkozást nem lelő egyének azon reményben, hogy a nekik biztosított percent, no meg a jól rosszul bevezetett, vagy bevezetni elfeledett jutalékból maguk- és övéiknek egy kis aratást rendeznek. S mikor sok hányatás utan otthonjukba térnek, nagy aldozathozatalt negélyző sóhaj kíséretében beszámolnák ekép : X. Y. egyhazban a curator nem adott szállást, magunk költségén kelle lehajtani fejünket; kiadas ennyi, meg ennyi. Budapesten pár hétig időztünk ; minden nagyobb kirakata kereskedésnél bezörgettünk; könyvünket felmutattuk, de nem írtak bele semmit, két krajcárt elibénk dobtak s azzal tovább alltunk. A kvártély meg az élelem itt méreg drága s ha a jószívű milimarik (kültelki tej árusok) nincsenek : éhen kelle az ország szivében elvesznünk. Tehát, bevétel : ennyi meg ennyi ; kiadás : ennyi meg ennyi, tiszta haszon — fel évi törődés után — ennyi; ebből jutalék : ennyi; marad az egyháznak : o-a. Nem igy van-e? feleljenek rá azok, kiknek ily keserű sors jutott. De ne legyünk pessimisták. Tegyük tel, hogy nem igy, vagy nem egészen igy van. Hisz ez a kép nagyon feketít. „Vannak nekünk egyházukért buzgó s nem a leirt húsos fazekakra áhítozó kiküldötteink, kik maguktól készek megvonni a szükségeseket is, csakhogy a szent cél elérve legyen." Nagyon jól van! adja Isten!! Hanem itt el kell mondanom egy velem történt esetet, melynek szüleménye a fenti gáncsoskodás. Bizonyos egyház két küldötte nálam jelentkezik s annak módja szerint — segélyt kér. Én — természetesen — felhatalmazásom erejéig beirom könyvükbe az egy forintot s nyugtat készítve — általuk kitöltetem. Mikor a pénzt a könyvvel együtt az előlállónak átadom, a hatul álló — ki az »erszényt" hordozá — előlép s betekintve a könyvbe imigy monologizál: „hájszen így meglehet élni, egy forintot adnak s azt is egészen beírjak." Na! erre aztán bennem is eldűlt a borjú, s már nem tudom minő kenetes frázissal — de kiutasitam a szemtelen modorú „erszényhordozót." Szalay József kell ide uraim ! az ő fennkölt buzgóságával, s akkor remélhetjük, hogy az egyházak fillérei jó földbe lesznek elhelyezve, a mely terem 30, 60 sőt IOO annyit. Bpest Ó-Buda 1882. febr. 26. Mészáros Sámuel, ref. lelkész. A pesti ref. egyháztanács gyűlése. A pesti reform, egyháztanács a közelebb mult par vasárnapon vizsgalta meg a hatáskörébe tartozó 1881 -ik évi számadasokat, és örömmel tapasztalta, hogy ugy közpénztára, mint az egyes alapítványok a leglelkiismeretesebben s e mellett oly gondos óvatossággal kezeltetnek, hogy hiánylat egyik pénztáránál sincs. Ez azonban a pesti egyháznak rendes évi öröme ; hanem ez úttal volt neki egy szokatlan öröme is. Egy teljes középtanodát felallitani és fentaitani mai napság egy oly egyháznak, mely még maga is uj, mert hiszen még fenállása 100 éves jubileumát sem ülhette meg, s melynek ennél fogva a régebbi időkből semmiféle iskolai alapitványai nincsenek, bizony nem könnyű dolog. A pesti egyháznak elég dolgot is ad ez másfél évtized óta, a miért is iskolai Ösz töndíjakra mind eddig semmit sem fordíthatott, s gymnasiumi növendékei a Balassa családhoz tartozóknak és még egy párnak kivételével mi segélyezésben sem részesültek. A mult vasárnapi ülésben azonban jelentetett, hogy a néhai Szalai István pesti volt fakereskedő és egyháztanácsnok hagyatéki ügye öt évi perlekedés és törvénykezés után valahara tisztáztatott, és a hagyatékból befolyt összesen 5.104 frt, melynek kamatai a pesti ref. középtanodában tanuló református szegény s szorgalmas növendékek segélyezésére fordíttatnak. Igy a jelen iskolai év végén már öt tanulónak adatik ezen alapitvanyból 50—50 forintnyi ösztöndíj. Ugyanezen alkommal kitűnt,