Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-03-05 / 10. szám

vagyok tehát, hogy necsak a főt, de ezzel összhangzólag a szívet is képezzem. Hiszen innen származnak ki az élet cselekedetei. Az, a ki a lelkiekkel foglalkozik, elhanyagolná-e sajat szivét ? . . . Hogy mást vigasztalni tudjunk — a mi a lelkész legfönségesebb tiszte — vallásosságunk mellett bírnunk kell érzékeny kedélylyel is. A száraz tudományos fejtegetések mellett örömmel olvasom azért a szívhez szóló szépirodalmi és vallásos műveket, mint szintén a nagy gondolkozók remek iratait is, melyek az élet sötétebb pillana aiban szórakozást s becses vigasztalást nyújtanak az ember szívének. Egyébiránt a legtudományosabb könyv is, ha remek író műve, lehetetlen, hogy az embert ne nevelje, jobbá, nemesebbé ne tegye; de szükség, hogy elmélkedve olvassunk, s a legszárazabb igazságból is, miként a méh a mézet, ki tudjuk vonni magunk számara a tanulságot. De e tárgyról is végtelen sokat lehetne még mondani, a mi azonban kivül esnék e levél szűk keretén. Pedig már is hosszadalmas vagyok. Tehát még csak azt jegyzem meg, miszerint a lelkésznek nem azért kell a tudományokban búvárkodnia, hogy magának holt kincset szerezzen, hanem azt lelkiismeretesen fel is kell használnia, egyrészt gyülekezete javara, másrészt az irodalom terén. Ezek szerint a jó lelkipásztor három kiváló tulajdonsága a következő volna: a vallásos kedély, feddhetetlen élet és tudományos önképzés. A többi, a mi szinte elmaradhatatlan, tulajdonképen csak e három sarkalatos erény folyománya. A tiszteletet keltő komolyság egyszerű szívélyes modorral párosulva, a szelídség, nyájasság, szerénység, alázatosság, az igazság és minden erény szeretete, s apostoli buzgóság s férfias bátorság az ezekért való küzdelemben : köriilbelől ezek a további jellemvonások, melyek minden jóravaló lelkészben föltálalhatok. A mi sajatságos hazai viszonyaink közt azonban a lelkésznek az eddig elősorolt tulajdonságokon kivül (masok szerint: mindenekfelett) bírnia kell még az ügyes gazdálkodás erényével is. Nagyon sajnos ! Mert a földi kenyérről való gondoskodás miatt természetesen sokkal kevesebb idő jut az »egy szükséges dolog*-nak, a mennyei kenyérnek keresésére. S ha meggondoljuk, hogy a legkisebb gazdaság is mily sok időt, utánjárást, fáradságot vesz igénybe, könnyen megérthetjük, hogy az Urnák szőllője s veteményes kertje miért marad oly sok helyen parlagon. Igaz, hogy akadnak ügyes gazdák és jó lelkipásztorok, kik kettős hivatalukban oly szerencsével működnek, hogy a mint közönségesen mondani szokták — a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. Azonban, ha igaz az, hogy két urnák szolgálni nem lehet, akkor kétségtelen, hogy a legjobb esetben is egyiknek vagy másiknak, vagy az anyagi vagy a szellemi gazdaságnak okvetetlen szenvednie kell. Ez lévén meggyőződésem , részemről nagyobb szabású gazdálkodás folytatasara gondolni sem akarok. Nem viseltetem ugyan iránta ellenszenvvel, sőt nemes foglalkozásnak tartom azt, (magam is kinézek olykor-olykor a gazdaságba, a paraszt szekérre is szívesen felülök, hisz nem hull le az ember ujjáról az arany gyűrű), mindazonáltal erre a munkára nem termettem. Azzal ijesztgetnek, hogy később rászorít a szükség — s nincs is benne semmi lehetetlenség, de annyit mondhatok, hogy valóban nagy szükségnek kell annak lenni.... A mig találok valakit, ki földjeimet tűrhetően megmiveli, addig tartózkodni fogok magamra venni a gazdálkodás rettenetes nyűgét. Inkább koplaljon a test, de a léleknek s híveimnek lelki táplálék nélkül maradni nem szabad. Van még egy nevezetes pont, mit érintetlenül nem hagyhatok : a lelkipásztornak társas és magán élete. E tekintetben nézeteim sokak előtt nagyon ridegnek, sőt talán különcnek fognak feltűnni, jól tudom, de bizonyosan lesznek olyanok is, kik velem egyetértenek. Mindenekelőtt kijelentem, hogy nem vagyok, lelkipásztor létemre nem is lehetek sem ember-, sem világgyülölő, sem különcködő, sem remete-természetű ember. Annyi bizonyos, hogy jobb szeretem a magányt a zajos világi élvezeteknél, kedvesebb szobám négy fala, mint a világ fiainak többnyire szellemtelen és frivol társasága. Nem is igen keresem a társaságot, de nem is kerülöm, hisz az emberekkel való tarsas ériilközés lelki szükség, melyet nem szabad figyelmen kivül hagyni. Sajnálom azonban, hogy a társasagokban nem vagyok eléggé grata persona, mivel még mindig nem voltam képes elsajátítani azokat a megkívántató jeles tulajdonságokat, melyek ajánlólag szólanának mellettem. Pedig hat ki látott valaha olyan pogány eretneket, a ki még Bacchusnak sem áldozik szívesen? Micsoda világtól elmaradt, élhetetlen ember (mi több : nem is ember) az, ki még az „ördög bibliájában® is teljesen járatlan ! S hozzá még annyira udvariatlan, faragatlan, hogy a szép és kedves Terpsichorénak sem akar hódolni 1 Mea culpa, mea maxima culpa 1 . . . Edes jó uraim! ugyan mondjak meg nekem: mi jó van abban az istenadta borban, hogy déltől napestig, estétől virradtig nem bírnak vele betelni ? szerintem méreg az, mely lassan, de biztosan öl, megöli az ember testét — lelkét, miután előbb az oktalan állathoz teszi hasonlóvá. Hagyjanak békét nekem . . . az én hátamom palást van, s jaj volna nekem, ha valahol (ott a padok alatt) beszennyezném ! És mirevaló, kérdem, az a fatalis kártya ? Időtöltésnek, mondják önök. Bezzeg, jó dolguk van, hogy nem tudnak az idővel mit csinálni: más ember pénzért is megvenné, nem hogy elfecsérelné. De micsoda scandalosus dolog az, hogy az Isten embere az ördög bibliáját oly démoni kedvteléssel forgatja kezében ?!.... És a kecses istennő tanca, hogy miért hagy oly hidegen ? . . . Tudja Isten 1 Magam sem vagyok érzéketlen fából s nem vagyok megvetője a szépnek ; de mégis különösnek találom, hogy komoly pap létemre »a vigan szökdécselők* közé álljak, megmutatandó a világnak, hogy milyen »ügyes pap.*. . mondani: „táncos* vagyok. Erre a babérra nem