Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-03-05 / 10. szám

vágyom. Különben is sok igaz van abban a mondásban : nemo saltat sobrius. Szerintem a lelkipásztornak tiszteletreméltó komolyságát a vigalmak zajában sem szabad levetkőznie. A mi a könnyűvérű uracsoknak, a zabolátlan nyelvű mu lattatóknak elnézhető, az az erkölcs tanítójának nem szabad. Ne arra törekedjék a lelkész, hogy a (zajos) társaság fő hangadója, hanem, hogy örökös mementója legyen. Nem azt értem, hogy folytonosan „szenteskedjék*,1

mert ez gyűlöletessé tenné, hanem hogy legyen tartózkodó s ne úszszék az árral. Egyébbiránt jobb szeretem, ha azt mondják rám, hogy „nem társaságba való ember4

mintha azzal akarna valaki megdicsérni: „derék víg cimbora!* Azt taitom legnagyobb dicséretnek, ha a lelkipásztorra is azt mondják, a mit a jó asszonyról szoktak mondani, hogy „otthonülő*. Mindenesetre^becsületére válik a lelkésznek, hanem nagyon töri magát az élet hiábavalósága után, hanem a világ zajától szerényen elvonulva, családjának s hivatalának él. Mert igaza van a nagy apostolnak: „Mindenek szabadok nékem, de nem mindenek használnak*. Nem vonhatjuk ugyan ki magunkat a társas élet köréből, de lebegjen szemünk előtt szüntelen : „Ne szabjátok magatokat a világhoz,* hanem legyetek „a világ világossága.* Különben a legtöbb falusi lelkész akarva nem akarva egész hónapokon keresztül saját magára, szerény otthonára van utalva. Ez a falusi papság egyik nyomorúsága, hogy hozzá hasonló mivelt emberekkel csak ritkán érintkezhetilc. Magam is mélyen érzem az igényeimnek megfelelő jó társaság hiányát. Azzal mégis szerencsés vagyok, hogy a szomszéd község alig télórányira van, s az én vidám kedélyű, barátság-kedvelő kollégámmal gyakorta összejöhetek s egy pár pohár bor mellett (már ez falun elmaradhatatlan !) üdülést szerezhetek a folytonos munka után. De alig nyújthat valami becsesebb szórakozást szellemiekkel foglalkozó embernek, mint egy kellemes séta a szabadban reggel és estve, a mikor nyugodtan elmélkedhetik, vagy szabadon csaponghat gondolataival. Szemlélődő természetű embernek, mint magam is vagyok, sohasem lehet terhére az egyedüllét a természet csodákkal teljes templomában, j hol minden, de minden, a legkisebb fűszál úgy, mint az ég távoli kékje, egyiránt a felséges teremtőről beszél. Oh, mily kedvesek nékem ez órák, miket édes merengés szárnyaira bocsátkozva, a bájos természet kebelén tölthetek. Lerázva magamról mintegy a föld porát, lelkem szabadon repül az eszmék hónába, messze, messze, .... a véghetetlenségbe, kutatva a nagy titkot, melyet annyi századok bölcsei hiába igyekeztek megtejteni. . . Oh az ihlet e percei mindennél drágábbak nékem ; lelkem megittasul a nem földi örömtől s „érzem, hogy az ! örök élet már e földön az enyim lett.* Igaz, hogy a rideg való annál leverőbben hát az ember kedélyére. De csak pillanatra. A vallásos ábránd, ha nem beteges, sohasem lehet az élet megrontója, ha- i nem ellenkezőleg megnemesitője. Az én lelkem, ha elzsibbad az élet nehéz munkájában, önkénytelenül is a jóleső szemlélődésbe merül s az által visszanyeri rugékonyságát, s új erővel, lelkesedéssel kezd a munkához. De e magasztos szellemi élv bármennyire fölemelő, bármennyire vigasztaló, teljesen mégsem kielégítő. Az örökös munka, az örökös magány, az örökös szellemi föllengés nem felejtetheti vélem, hogy valami még hiányzik életemből: a nö. Nem jó az ember.íek örökösen egyedül lenni, s nem különösen a lelkipásztornak, kinek önmaga s az emberek bűnei ellen oly rettenetes harcot kell vívni; neki nélkülözhetetlen egy angyali segitő. Nincs is semmi okom idegenkedni a házasságtól. Sőt ellenkezőleg (hazánk nagy fiával) azt mondom : „ . . . nincs ember, ki a családi viszonyt gyöngédebb érzettel tekintse, mint én tekintem ; nincs ember, ki annak semmi mással nem pótolható becsét tisztábban fölfogja, mint én fölfogom.* Azt is megvallhatom, hogy a lelkészi pályát egyért azért is becsülöm oly nagyra, mert oly egyszerű, nemes, keresztyéni s ép ezért oly végtelenül boldog családi életet, minő a prot. lelkészeké, nem ismerek. Csakhogy ily boldog házasságra mai napság már kissé nehezebb szert tenni. Folyton kevesebb számmal találkoznak oly mivelt lelkii nők, kik megvetve a világ hiúságait, kitüntetésnek vennék a „tisztelendő asszony* egyszerű, de minden másnál tiszteletreméltóbb cimét. Másrészről a lelkésznek is jól meg kell gondolni, hogy kit vesz maga mellé társul, mert jó részben e lépéstől függ lelkészi munkásságának is sikere vagy sikertelensége. A jó papné valóságos áldás férjére s a gyülekezetre nézve, mig a papnénak nem termett nő minduntalan akadályozhatja a lelkészt magasztos hivatásában. A jó papné nemcsak a házasélet rendes terheinek hordozásában „fele-segitség,* hanem a lelkipásztori gondozás terén is megbecsülhetetlen „munkatárs.* Vallásos gyöngédségtől áthatott életével több hívet szerez, mint ékes szavú prédikátor-férje a legszebb prédikációjával. A hol a lelkész az értelemhez, ott ő a szívhez szól, a hol amaz csak szóval tud vigasztalni, ő szelíd kezével igyekszik letörölni a bánat könnyeit; a hol a lelkész erélye már megtörik, az ő szeretete diadalhoz segit ; mig te a lelkiekben foglal atoskodol, addig ő, mint az evangeliomi Mártha, házában szorgalmatoskodik ; s mikor a te erőd már-már kimerült, ő mint egy Vesta papnő, csodálatos hatalommal éleszti íöl újra lelkesedésed véglobbanásra készülő lángjait. Boldog lelkipásztor, kit ily hű társsal, ily imádott angyallal áldott meg a gondviselés ! Az én jó istenem, ki annyi viszontagság után végre számomra is kimutatta a helyet az ő szőllőjében, bizonyára nekem is fog küldeni egy segitő, egy vigasztaló angyalt, ki a megkezdett nagy munkában lankadni nem enged. Oh, mert e nélkül alig leszek képes soha meg nem szűnő kitartással haladni előre göröngyös pályámon. Megszoktam ugyan már gyermekségem óta a magánosságot s nagyon nem félek tőle, de azt is tudom, hogy ha egyszer az elhagyottság érzete erőt vesz