Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-03-05 / 10. szám

A mi engem illet, a vallás jóltévő erejét életemben már annyiszor tapasztaltam, hogy még akkor is, ha a vallas, mint a világ bölcsei hiszik — nem volna egyébb egy szép ábrándnál: lelkem ez abrand nélkül egy percig sem élhetne. Hogy más hiszen-e vagy nem ez abrandban, azzal, mint egyén, nem törődöm ; ram nézve minden kétségen felül áll a vallás boldogitó hatása, s ha ennek folytán szivemben édes megnyugvás kél s a lelkiismeret csendessége honol, mások hitetlensége, gunymosolya legfölebb csak szánalmat s keserűség nélküli mosolyt kelthet bennem. A mondottakból önként következik a jó lelkipásztor második jellemvonása : a feddhetetlen élet. Az erkölcsök mai romlottságával szemben a magyarhoni prot. papság mindez ideig szeplőtlenül megtudta őrizni jelleme tisztaságat : ki volna oly vakmerő, ki e tiszteletreméltó társadalmi osztály jó hírnevére homályt vetni akarna 1 Nem lehet azonban tagadni, hogy vannak mégis nem kevesen, ki1

: elfelejtik, a mire az apostol serkenti a gyülekezetek pásztorát: „Mindezektől fogva te megadat például adjad.4

Mert az még magában nem elég, ha a lelkész minden feltűnőbb bűnt óvatosan kerül s életével masokat meg nem botránkoztat: neki, mint a napnak, tündökölnie kell s Krisztus szellemében folytatott életével példát mutatni híveinek is, hogy a keresztyénség magasztos elveit nem csupán vallani, de egyszersmind megváló- 1 sitani is lehet és kell. Ez természetesen nem könnyű dolog. Nem tenni semmi olyat, a mi ellenkezésbe hozhatna a szószéken hangoztatott elveinkkel; például, tükörül allitani magunkat mások elé: igaz, hogy szerfölött nehéz, de talan nem épen betölthetetlen feladat. Legalabb én ugy tapasztalom, hogy önvizsgálat és komoly törekvés mellett, ha lassan is, de folyton előhaladhatni a tökéletesség lépcsőjén; s valahányszor azt látom és hallom hogy egyik-másik „hírneves pap4

és „kitűnő szónok4 fényes szónoklata mellett mennyire eltörpül nyilvános és magán élete, a mely többé-kevésbbé a test és világ hiúságainak all szolgalataban : mindannyiszor erősebb lesz Lennem az az elhatározás, hogy „az én testemet megsanyargatom és rabság alá adom, hogy valami módon, holott én prédikálok másoknak, gonosz életű ne legyek.4 A harmadik s nem kevésbé nélkülözhete len kellék a valódi lelkipásztorban : a tudományos önképzés. Régi elismert igazsag : „a jó pap holtig tanul". Kénytelen is vele, mert képtelen volna különben az ő szellemi kincstárából évről évre „ót és ujat* előhozni, ha, mint a munkás méh, napról-napra nem szorgalmatoskodnék s nem iparkodnék gyűjteni ujabb és ujabb szellemi kincseket. Ez is olyan igazság, melyet mások mar százszor elmondtak, de a melyet nem lehet elég gyakran ismételni. Szerintem a tudományos önképzés szempontjából nem elég csupán „olvasgatni,« nem elég az úgynevezett könnyű olvasmányokkal vagy legfölebb az egyházi lapok lelkiismeretes keresztülolvasással beérni, hanem ha a „tiszteletes-tudós* címre jogos igényt kívánunk tartani, a tudományokba kissé mélyebben kell behatolnunk s a szakunkra tartozó kérdéseket bizonyos rendszerességgel tanulmányoznunk. Különösen sokat kellene foglalkoznunk, a mi nekünk a testi és szellemi kenyeret adja : a bibliával\ Nem egy lelkészt ismerek, a ki minden egyébb tudományban (költészet, történelem, fölrdrajz, mezőgazdaság, politika) bámulatos otthonossággal bir, csak a könyvek-könyvének (persze) nagy kiterjedésű mezején nem tud eléggé biztosan mozogni. Mi ennek az oka ? Egyszerűen az, hogy u. n. profán ismeretekre elengedhetetlen szükségünk van a társas életben s azokat érdekünkben all megszerezni, ám a bibliai szótar, biblia-magyarázat és prédikáció, korántsem oly nélkülözhetetlen arra, hogy a szószéken becsülettel megállhassunk. A ki azonban nem akarja örökösen járszalagon vezettetni magát, s lelkipásztori működésével nem szorítkozik csupán a szószékre, hanem az u. n. belmissió terén is munkálkodni óhajt : annak mindenkor elengedhetetlen szüksége lesz a minden igazságok kincstárának, a bibliának, alapos, folyton tartó tanulmányozására. Természetes azonban, hogy nem szorítkozhatunk csupán a bibliara; a jó theologus papnak búvárkodnia kell a theologiai s az ezzel összefüggő bölcsészeti tudományok terén is. Nagy baj az, hogy gyakorlati munkásságunk eme bázisára (a bibliát is ide értve) oly kevés súlyt fektetünk. Pedig alapos theologiai s bölcsészeti képzettség nélkül valóban minden tudományunk csak fövényen épült, csak felületes. Minél nehezebb alapos tudományosságra szert tenni, annal törhetlenebb buzgalommal kell törekednünk nekünk kezdő, fiatal lelkészeknek e drága kincset megszerezni, a melynek birtokában a szegényes lelkészi lakban is gazdagoknak érezhetjük magunkat s az egyszerű lelkészi pályát el nem homályosulható fénynyel vonhatják be és becsültté tehetjük a világ előtt. Kivált ha nem egyoldalú, hanem encyclopaedikus tudományos képzettségre törekszünk. így p. u. ma mar, mikor úgyszólván minden civilizált ember érteni vél a tanügyhöz, a lelkésznek, a ki hivatalánál fogva különben is iskolafelügyelő, a paedadogiaban is otthonosnak kellene lennie. S ha még universalisabb műveltségre akarna szert tenni, a mire egyébiránt hivatásának természete is utalja a lelkészt, bizonyára nem fogja elhanyagolni a klasszikai és modern nyelvek, a történet-, természet- és társadalmi tudományok s a mezőgazdaság tanulmányozását sem. Hat még mit is? . . . Valóban sok mindent kell tanulni egy jóravaló lelkésznek, ha nem akar a kortól elmaradni. . . . Ezeket szem előtt tartva igyekszem én is magamnak alapos képzettséget szerezni a folytonos önképzés által. Szerencsés vagyok, hogy a külföldön is megfordulván, ott még jobban felébredt bennem az az ellenállhatatlan tudomanyszomj, melytől űzetve csak akkor érzem magamat igazán elégültnek és boldognak, ha elmélyedve a tanulásban, ismereteimet napról-napra gyarapithatom. Jól tudom azonban, hogy a tudomány faklyája mitsem ér, ha csak világit, de nem melegit ; azon