Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-03-05 / 10. szám

A munka kezdetén. XIII. Sarkeresztúr, 1882. január 26. Kedves Nagytiszteletű Ur ! Azt mondjak, hogy a hadviseléshez mindenekelőtt három dolog szükséges, u. m. először is : pénz, másodszor is : pénz, harmadszor is : pénz. Hogy a mi szeretett Sionunk a vallási közöny, hitetlenség s az ujabb kor veszélyes áramlatai ellen sikerrel megküzdhessen, neki mindenekelőtt nem pénzre, hanem először is hittől lelkesült Péterekre, másodszor : törhetlen buzgalmu Pálokra, harmadszor : szelid, szerető lelkületű Janosokra van szüksége, egyszóval: jó lelkipásztorokra. A milyen a lelkész, olyan az eklézsia; nem mindig ugyan, de legtöbb esetben. A lelkész személye az a pont, melyre támaszkodva, prot. anyaszentegyhazunk a győzelemre való biztos kilátással folytathatja nemes harcát a lelkiismereti szabadságért; mihelyt e pontot elveszti laba alól, maga is menhetetlenül veszve van ; „nem jó azután semmire, hanem, hogy kivettessék és mint a só, mely megizetlenül, megtapodtassék mindenektől.4 Alig van azért fontosabb tényező az egyházi élet terén, mint a lelkipásztor egyénisége. Ha a lelkipásztor nem az, a minek lennie kellene, ha nem a föld java, nem a világ világossága, ha nyilvános és magán élete s legszentebb foglalkozása közt nincs meg a kellő összhang, egyszóval, ha nem valódi papi jellem : bizonyára többet ront, mint a mennyit épit az anyaszentegyház épületén. Sok nagy tudomanyu, jeles ékesszólasu, egyházkormányzói bölcs tapintattal bitó lelkipásztor van hazánkban is, s ezek előtt mindig mély tisztelettel hajlok meg; | azonban, ha a lelkésztársak egy bizonyos contingensére gondolok s összehasonlítom a külföldi prot. papsággal, lehetetlen, hogy föl ne sóhajtsak: valóban, „wir habén einen anderen Geist, denn sie.* A külföldi, különösen a skót papság lebegett lelki szemeim előtt akkor is, midőn a ref. lelkészek debreceni értekezletén a belmissió ügyében kiküldött bizottság jelentésének indokolására mondott beszédemben kissé élesen találtam jellemezni hazai prot. papságunk egy részét, a miért aztán néhány lelkésztárs részéről meg is kaptam az illő megrovást. Már pedig hiaba szépítjük a dolgot, mert a lelkipásztorkodás és papi jellem dolgaban mi még mindig messze maradunk külföldi prot. testvéreinktől, vagy helyesebben mondva : messze maradunk a valódi prot. lelkipásztor eszményétől. Nagy önhittség volna azt hinnem, hogy kezdő lelkész létemre én már megközelítettem ez eszményképet. Sőt nagyon is mélyen érzem, a mit az apostol mond : 2Nem hogy immár elértem volna a célt, avagy hogy j immár tökéletes volnék: hanem igyekezem, hogy azt elérjem.4

Igenis, ez a helyes kifejezés: „igyekezem4

, a mennyire testi s lelki erőm engedi, a magam elé kitűzött szép terveket s az igazi prot. pap eszményét megvalósitani. Es ez, azt hiszem, minden lelkipásztornak elengedhetetlen erkölcsi kötelessége. Engedje meg kedves nagytiszteletü ur, s ne vegye szerénytelenségnek a szíves olvasó, ha a következő sorokban talan nagyon is subjectiv természetű dolgokról s épen a magam igénytelen személyéről szóiandok. Azt akarnam röviden, a szerénység megsértése s öndicsekvés nélkül föltüntetni: micsoda tulajdonok kívántatnak meg szerintem a prot. lelkipásztorban, s e tulajdonok mily mértékben találhatók föl bennem ?• Szerintem az első és legfontosabb kellék, mely nélkül az Isten szolgáját, a lelkipásztort képzelni sem volna szabad : a vallásos kedély. Boldog, ki mint én ís, Istenben boldogult jó szüleim gondos vezérlete alatt, korán magamba szívhattam a vallásosság nemes érzelmeit 1 Boldog, kit — mint mondani szokás, a jó Isten is papnak teremtett. ... A ki lelkészi hivatalát nem tekinti csupán kenyérkeresetnek, a ki apostoli buzgósággal, hittel és lelkesedéssel forgolódik az ur oltára körül, arról — anélkül, hogy közelebbről ismernők — bízvást elmondhatjuk, hogy annak lelke mindenesetre valamel y vallásos csalad körében s az élet nagy iskolájaban előjövő sokféle szenvedések és kétségek próba-tüzében edződött oly hiterőssé. S a ki nem ebben az iskolában növekedett, a ki, mint gyakorló lelkész is, csak ajkán hordozza az igét, de szivében ritkán, vagy sohasem érzi az igének, a hitpek csodás hatásat : az jó lelkipásztor nem lehet. A valódi lelkipásztor, valamint általában a jó keresztyén is minden pillanatban Isten előtt érzi magat, s egész élete, úgyszólván, a vele való meghitt társalgásból áll, igazán Istenben él és mozog. Istenem, mily primitív dolgok ezek, hányszor prédikáljuk a szószékről ! . . . De ugyan kérem, fejtse meg azt nekem valaki : miért hazudtoljuk meg életünkkel, a mit szánk oly ékesen hirdet; miért nem mutatjuk magunkat künt az életben is igazán vallásosaknak, Isten szentjeinek? . . Piát szégyen az, ha meglátszik tekintetünkön, meglátszik magunkviseletén, hogy mi Isten szolgái vagyunk s folyvást az ő közellétében érezzük magunkat ? Fajdalom, sokan ezt szégyennek tartják s nem akarjak kitenni magukat a puritán érzelmű uri emberek és lelkésztársak gunymosolyának. De mit gondolok én mások gunymosolyával, ha egyszer vallásosságom igaz és ment minden farizeusi képmutatástól 1 . . . Oh az emberek, — még a lelkésztársak is — oly igen hajlandók egymást a képmutatás vádjával illetni ! A szokottnál kissé több ahitat és kegyesség kifejezése az arcon mar gyanúba hoz, s bizony mondom : megkapod a „farizeus® címet nem egy kollégádtól is. Ám, a kinek kegyessége csak tettetett s nem egyébb külszinnél, az hadd lakoljon ; de a kik magokról szoktak masokra himet várni, gondoljak meg, hogy Ítéleteikben tévedhetnek, mert egyáltalaban nem lehetetlen, hogy vannak egyes kiválasztottak, — lelkészek és nem lelkészek, kik őszinte kegyesség után törekesznek s kiknek ahitatot mutató arcuk keblök valódi érzelmének felel meg.