Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1881-12-18 / 51. szám
minden ingóságai, 500 frtig terjedő birság terhe alatt leltár szerént és illő becsárban jegyeztessenek be, hogy kellő szigorral megadóztathassanak. Már most, ha minden romlandó és veszendő ingóságot, s az épületeket aequivalens adó alá veszik : némelyik egyházunkat azonnal, valamenynyit pedig idő folytán tönkre teszik ezen igazságtalan adóval. Ezen adók eddig is elviselhetlenek voltak, most pedig méltán lehet sejteni, hogy a túlszigorú zaklatás, vallatás csak arra való, hogy ezen adók is felemeltessenek. Sokon ment keresztül reform, egyházunk, mióta megalakult. Jezsuita üldözés, kuruc-, labancjárás, török basák kormánya stb. átvonult fölötte, mint nehéz förgeteg. Elszedték templomait, elkergették hiveit; de felütötték a szent sátort másutt, & ' kiállták a szenvedést. Aztán jött egy kis békés idő, újra virágoztak a hivek, mint a szép pálmafák. Most azonban ez a rettenetes szélcsend, ez az áldatlan béke megöl bennünket; nem bántanak, csak kiszivattyúznak bennünket; nem kergetnek el, csak kiszívják a vérünket. Épen csak annyi időt engednek minden esztendőben a gyarapodásra, hogy legyen mit elszedni adó fejében. A török világban azt mondta a basa, hogy ^ hitvány szertartásaitok végezésére építhettek templomot, hanem fizettek sarcot egyszer-mindenkorra pár arany frtot<< : s punctum; most pedig azt mondják: ejnye de szép paplakot, iskolát, templomot építettetek, mégis csak szép ez a vallás-szabadság korszaka; hanem hát fizessetek egy kis adót, épen csak annyit, a mennyitől tönkre mentek tisztára. Valóban nagy különbség van a 48-adiki törvényhozás és a mostani szelleme között. Az kimondta, hogy az egyházak szükségleteiről az állam fog gondoskodni; ez pedig azt miveli, hogy az egyházaknak keservesen gyűjtött vagyonkáját elszedi adó fejében. Az igaz, hogy gondoskodás ez is! Eddig az államok mindenütt gondoskodtak a kebelökben levő egyházakról; de most a szabadelvűség jobbnak látja, ha gondjait más irányban terjeszti ki reánk. Nem mondjuk mi, hogy az állam ne vessen ránk adót; hiszen igénybe veszszük védelmét (lám milyen szépen védi a vallás-egyenlőséget a pápistákkal szemben ! ?) csak azt kérnénk, hogy az adóztatás lenne igazságos. Ha én, midőn itt papi hivatalba léptem, a papi sessióért rendes százalékot fizettem volna : nem követeltek volna többet 20 — 25 frtnál; 13 éve fizetem a helyett az aequivalenst s már fizettem vagy 140 frtot, s még ha isten életemnek kedvezne, fizethetnék vagy 30 évig és kellene fizetnem egy szép kis tőkét, a milyet nem is minden pap hágy családjára. Az állam közegeinek — különösen pedig a jegyzőknek — egy idő óta túlságos nagy gondjuk van a mi ref. egyházunk vagyoni állására. Ezen gondoskodás folytán adónk nagyon aránytalanul szaporodik. Folyvást fejnek, nyirnak bennünket. S az állam adóhivatalait kapacitálni nem lehet. A mi adót egyszer ránk vetnek, azt behajtják, ha törik, ha szakad. Nagyon kívánatos lenne, ha az illető intéző körök figyelmöket a gyülekezetek efféle ügyeire is irányoznák; mert majd addig szervezgetik a superintendenciát, traktust, főiskolákat stb., hogy mindezeknek az alapjai: az egyes egyházak elenyésznek. Akkor aztán építhetnek majd fövényre. Nagy Ignéic, kölkedi ref. lelkész. ISKOLAÜGY. Az ujabbkori theologus nevelés alapelvei. Nem régen volt még, midőn egy jó hirű magyarországi prot. theologiai intézet dékánja gyakran mondogatta: „Ex theologo omnia.* Fs akkor igaza volt. Valóban az azon időtájban kikerült theologusokból ismertünk : ministeri tanacsost, képviselőt, tanító-képző intézeti igazgatót, képezdei rendes tanárt, gymnásiumi tanárt minden szakra, reáliskolai igazgatót, r. tanárt több szakra, nevelőt, néptanítót, orgonistát, kisdedóvót, postamestert, postatisztet, földes urat, jogászt, vasúti hivatalnokot, vasúti őrt, pénzügyi hivatalnokot és adótisztet, szóval telt azokból minden, — de minden. Pappá tehát csak bizonyos százaléka a hittanhallgatóknak lett. Ha már most ezen tünemények okai után kutatunk, azt találjuk, hogy azon kivül, a mi minden szakképzés mellett is előfordulhat t. i. hogy egyik másik a szakiskola tanulmányainak befejezése után veszi csak észre, hogy ő voltaképen nem ezen pályára való, hanem másra, hogy ő talán jobban boldogul ama más pályán mint azon, melyre eddigelé készült, — a mit az illető egyesek, de talán az illető pályák szempontjából is csak helyeselhetünk, mert hiszen a hivatással nem birókat más felé tereli; akkor azt találjuk, hogy főképen két ok volt az, a mi ezen tüneményt létre hozta, t. i.
