Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-12-11 / 50. szám

senkinek semmi gondja. A nép látja azt, kezd hozzá szokni azon gondolathoz, hogy a törvényt tulajdonképen nem kell mindig megtartani; törvénytisztelete gyengül. Másrészt az egyetlen, a mi a népet törvénytiszteletre, engedelmességre buzdítaná — az Isten törvénye, a vallás ugy tüntettetik föl a modern filozófia bölcsei által, mint egészen szükségtelen tényező. Mit várhatunk ily viszonyok között r mi lesz ennek végső következménye ? — Videant Consules! Kolbenheyer Albert. TÁRCA. A központi énekbizottság munkálata. Épen midőn előző cikkemet, örök szép régi magyar énekeink érdekében elküldém, kapom a t. bizottság fent címzett munkálatát, melynek 3. pontjában olvasom, hogy az mindenkinek birdlata alá van bocsátva, tehát az enyém alá is. En tehát — buzgó és szorgalmas átvizsgálás után — teszek némely észrevételeket, s először is a legnagyobb elismeréssel és tisztelettel adózom a Nt. bizottságnak a munkálat 5. pontjáért, mely szerént: »semmiféle külföldi énekeskönyvből nem óhajt átültetni sem dallamot, sem szöveget, hanem csak eredeti magyar verseket és magyar dalokat kiván felvenni, hogy énekelje a mi népünk is saját lelkének szüleményeit, mint a többi prot. népek, s szűnjék meg már végre a magyar nemzeti egyház a külföldnek Jiliája lenni. Igen helyesen, ámbár minden prot. nép vett át egymástól dallamokat, példa rá legújabban az 1862-ben megújított francia ref. énekeskönyv (ismertetését e lap 1880. 11. számában közlöttem); de azért mindig a nemzeti elem volt bennök a túlnyomó. Mi magyarokúi eddig keveset gondoltunk az ilyenfélével, s ha régi énekeseinket megtekintjük, hemzseg bennük a sok idegen ének (szöveg és dallam). Ennek egy véletlen meglehetősen nyakát szegte. Ez a véletlen nem volt más, mint énekesünk megújítása 1808-ban. Véletlennek mondom, mert semmi bizonyságot sem szerezhettem még eddig róla, hogy a szerkesztőség lett volna valami tekintettel a dallamokra, vagy csak értett volna is azokhoz; kihagytak, megtartottak némelyeket úgy, a mint az alkalom kivánta. Igy maradt ki a sok idegen dallam között sok nemzeti gyöngyünk is. s tartatott meg több nemzeti és idegen szép dallam mellett sok hitvány is. Miután a mai korban a dallamokra is kiváló súlyt fektetnek, sőt kimondják, hogy csakis magyar dalok vétetnek fel: az lett volna a legelső kötelesség (sőt még most sem késő), hogy az öt egyh. ker. énekügyi bizottságainak zeneértő tagjai gyűljenek egybe, s szorgalmas vizsgálódás után válogassák ki a két énekesből (magyar és erdélyi) a megtartandó magyar dallamokat, azután válogassák ki s támaszszák uj életre a régi énekesekből az elfeledett, eltemetett magyar gyöngyöket, s ha ez nem lett volna elég, vegyék használatba a most meglevő idegen dallamokat; de addig míg egy jó magyar dallamot csak találnak, irgalom nélkül hagyjanak el minden idegent, legyen az bár a vérünkké valt Jövel sz. lélek úr isten.® P2rre külömben aligha lett volna szükség. Hanem úgy látszik a t. bizottság a most használatban levő dallamokat mind magyarokúi vette, pedig — mint alább kimutatom — több idegen dallamunk van, s a t. bizottság munkálata nyomán még több is jön hozzá. Egy különösen olyan, melynek emléke reánk magyarokra a legkeserűbb, leglealázóbb ; melynek minden hangja azon korra emlékeztet bennünket, midőn hazánk, nemzetünk, nyelvünk, ref. vallásunk vaskarokkal nyomatott el; midőn a zsandárok ott álltak hátunk megett, hogy vallásos ünnepélyeink alkalmával muszáj énekelnünk, s meglestek bennünket, ha — kénytelen-kelletlen — énekeljük-e ? Ez az osztrák néphymnus, a „ Gott erhalte'1

nótája. Nem tudom, mi ok inditá erdélyi testvéreinket arra, hogy 1837-ben e „botránkozás kövét4

templomi énekeskönyvünkbe be vegyék. Ám lelkük rajta, a kik tették; hanem most, midőn alkalom van ujat alkotni s a régi megszégyenítő hibát helyrehozni: nem értem, hogy nem találkozott csak egy is a t. bizottságban, ki a vagy csak hallgatással mellőzni kivánta volna azt az éneket ? É11 kimondom előre és nyíltan, hogy készebb leszek papi < hivatalomat elhagyni, vagy kitenni magamat bármily üldöztetésnek, hogy s templomba olyan énekeskönyvet engedjek bevinni, a melyben a „Gott erhalte* nótája benne van, s készebb leszek a legelső magy. ref. kálvinista embertől, id. Báró Vay Miklós úrtól kezdve le a legutolsó baranyai „bibliás pógárig* mindenkit fellázítani, mintsem én ezt az utalatos éneket templomi énekül elfogadjam. Piát nincsen mi nekünk nemzeti hymnusunk ? hát szégyen minekünk templomainkba bevinni a világ legszebb dallamainak egyikét, az „Isten áldd meg a magyart* ? hát nern tudunk mi ehhez pár alkalmi verset készíteni hódolva szeretett magyar királyunk tiszteletére? hát osztrák hymnust kell nekünk énekelnünk Istenünk házában ? Hanem lássuk már most a munkálat egyes részleteit. Hogy a zsoltárok közül mért lesz annyi elhagyva ? ezt kérdezze Baksay Sándor úr. O a zsoltárnak főpátrónusa és buzgó atyamestere; én veszem sorba a dicséreteket. I. Kezdő énekek : 3. „Uram a töredelmes.* Szóltam már róla, most csak annyit, hogy bár német, de megtartandó. 4. „ E sz. házban megállottunk. * Ha a CXXXII. Zsoltár kimaradt, mi szükség van erre ? Egy felálló