Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-10-16 / 42. szám

volt ott okos ember, a ki világított volna a világtalanoknak. Biz ez „furcsán esett ; de megesett® s most már nem lehet változtatni! Node szegény tanitók bezzeg sirathatják is bűneiket, mert ugyancsak lakolnak vakmerőségükért. Ki nem hiszi, olvassa el a »Debr. Prot. Lap* 26., 27., 28-dik számait, vagy legalább e rövid idézetet, melyet izlelitőül közlünk: »PIa nem látnók, tudnók, hogy magának a tanitói karnak fele — paedagogiai szakavaíottság helyett — egy nagy adag inertiával s még annyi tudatlansággal rendelkezik a tanügy terén, hogy némelyiknek folytonosan sarkában kell lenni, másikat folytonosan biztatni, sürgetni kötelelességének öntudatos teljesítésére; hogy közöttük a legképzettebbnek feltűnőt is a lelkésznek kell gyakran és pedig olykor komolyan is figyelmeztetni paedagogia ellenes eljárásának eshető kellemetlen következményeire' No ! ha e súlyos vád igaz ; a tanitói karnak művelt emberek sorában helyet kérnie nem szabad. Szégyenelnék is magukat, ha ily bírálatot népiskolai ügyekben szakavatott egyén mondana. Ettől azonban nyugodtan alhatnak, legfeljebb sajnálatukat fejezhetik ki ily nyilatkozat fölött, milyennel eddig a tisztviselőknek egyik osztályát sem illették. Sajnálatukat azért, mert a tanitók a lelkészi karról mindig tisztelettel szólottak s egyesek hibájáért az illető társadalmi osztálynak felénél nagyobb részét sohasem gyalázták. Ha ez a vád igaz lenne : vájjon kik ezért felelősek ? Kiknek volt legtöbb részök ezen tanitók megválasztásában ? Nem a papoknak ? P"ájdalom ! vannak a tanitók között olyanok, kik nem erre a pályára, hanem lelkészi vagy más tisztségre akartak lépni vagy talán egyáltalában semmiféle hivatalra nem készültek, hanem a sors dobta őket oda. Vájjon a lelkészek közül hányan álltak útját e rendellenes dolognak ? Hányan léptek föl erélyesen, midőn ily elemek férkőztek közelükbe ? Ne fájjon cikkírónak, ha ily egyének rovására a tanitói osztály nagyobb része szakavatottsága érzetében a lelkészi kartól, mint a társadalom egyik művelt osztályától elismerést kér és vár. Nem akarván időt pazarolni, aprólékos megjegyzéseit szó nélkül hagyjuk, hiszen ily gyenge támadás semmit sem árt, meg aztán azokat a gyanusitgatásokat — melyeket ő is azoknak nevez — komoly dologhoz értő ember nem veszi számba. Csak két erélyesebb támadására kívánunk, néhány szóval reflectálni. Sehogy sem tud megbarátkozni a nyilt pályázat utján való tanitóválasztással s ezért ő a régi húrt pengeti ; jóllehet az eddig divó eljárás eredményét cikkíró ítélete alapján károsnak kell tartanunk, mert hiszen ő maga mondá, mennyi tunyaság és tudatlanság van a tanítókban. Nem lenne jobb nyilt versenyt tartani, hadd tűnnék ki, melyik alkalmasabb? Nem kell az állomásokat kéz alatt betölteni, mert ha csakugyan kitüntette valaki magát a gyakorlati téren, az neki qualificatióján kivül érdeme marad nyilt- és zártkörű pályázatnál egyaránt. Miért nem lehetne a dolgot nyilvánosság elé vinni, hiszen a valódi érdemnek éppen ott kell érvényesülnie, ahol nem kéz alatt tesznek-vesznek. Attól meg cikkíró pláne teljesen irtózik, hogy a tanítónak iskolai ügyek vezetésére befolyása legyen. Absurdumnak tartaná azt, ha tanitó látogatna iskolákat s részt venne iskolaszéki, egyházmegyei stb. gyűléseken, mintha bizony csakúgy föl nem ügyelhetne tanitó tanítókra és iskolai ügyekre, mint pap papra és papi dolgokra. Persze 1 ő erősen fogódzik azon elvébe: ez a pap joga, az is, amaz is az s még ha talán százféle jog volna, az is az övé lenne. A tanitó tanítson ugy a mint elébe szabták. Művét diadalmasan akarván megkoronázni, büszkén veti föl ama kérdést: »ha egy kitűnően képzett tanitó — ki már otthon iskolaszéki tag, presbyter, talán népköri elnök, népbank igazgató is stb. — megválasztatik e. megyei, egyházkerületi, majd zsinati s konventi képviselőnek; — s ha mindezen testületek mellett fennálló törvényszékeknek is tagjává lesz s igy mintegy 12 egyházi gyűlésen 12 félnapot, ugyanannyi iskolaszéki gyűlésen ugyanannyi tanórát; 2—3 egyházmegyei gyűlésen ugyanannyi 2—3 napot, az egyházkerületen 5 — 6 napot (egy évben kétszer-háromszor) aztán az esperesi látogatással 25-50 napot, a törvényszékkel 2—3 napot eltölt: váljon mikor fog tanitani .... helyét ki tölti be, a segédet vagy helyettest ki dijjazza?? . .* Ez hát a nervus rerum gerendarum ? Erre ugyan könnyű felelni, mert ez az okoskodás laikusnak szemefényét veheti ; szakember előtt azonban kicsinyesnek, erőszakoknak tűnik föl. Már annyit csak tegyünk föl a tanítókról, hogy azon esetben, ha e tisztségek együttvéve csakugyan oly rengeteg időpazarlassal járnának — (pedig nem járnak, mert a kréta körül hiba esett) nem raknának annyi -hivatalt egy személyre, hanem szépen megosztanák a terhet. Vagy talán cikkíró szerént ez meg lehetetlen, mert örülhetünk, ha egy megyében „egy kitűnően képzett tanitó* akad? Ha igy állana a dolog, akkor mi reformátusok szégyenelhetnők magunkat. Lehetne a bajon segíteni. Egy-két nap pedig a tanügy érdekében eltöltve, nem veszett kárba. Ugyan mondja meg cikkíró, hány napot kell a ref. tanítóknak ellopniok a tanítás idejéből, fizetésűket képező terményök beszedésével, piacra hordásával stb. ? Vájjon nem lehetne-e ezt a rendetlenséget megszüntetni s az igy megtakarított idő tized részét minden századik tanítónak tanügyi célra, nevezetesen iskolák látogatására stb. fölhasználni ? Ez pár napi látszólagos veszteség mint valódi nyereség visszaháramlanék az iskolaügyre; mig a gabna, must szedésre és eladásra szánt idő örökre elveszett. Türelem, avatottság, ügyszeretet, s kevesebb féltékenység a képzelt jogok iránt oly színben tüntetik föl a dolgot, hogy a tanitók kívánalmai valóban szükséges, célravezető javaslatok ; ha azonban valaki a legcélszerűbb újítástól, pusztán azért mert újítás, irtózik; a ki a lelkészi kar valódi jogait látja sértve ott, hol képzelt jogok vannak; kinek szemében a tanitók önérzetes fellépése csak szálka; a ki a tanitóifcarról türel-