Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-07-03 / 27. szám

földet, két parochia, templom, malom és a mádi határban lévő szőlővel együtt elfoglaltatott. A szepsi ref. egyház híveire most jött a megpróbáltatás első nehéz órája. Megfosztatva templomjok-, parochiáik-, s minden javaiktól, csak tengődés vala egyházi életük ; — még a nyilvános istentisztelettől is megfosztattak ; ifjaikat kath. iskolában valának kénytelenek neveltetni ; tizedet, annyi törvény dacára is, kath. papnak fizettek. Ily nyomasztó helyzetben valának a reformátusok, midőn 1703 tavaszán II. Rákóczi Ferenc kibontá a szabadság lobogóját, mely alá, jobb jövő reményében ez egyház szorongatott hívei is csakhamar csatlakozának. Reményükben nem is csalatkoztak. Az alkotmány és vallásszabadság védelmére megindított mozgalom többékevésbé szerencsés menete ez egyház részére is, habár rövid időre, megtenné jó gyümölcsét. 1703. nov. 14-én Rákóczitól közönséges istentisztelet és nyilvános iskola tartásra engedélyt nyertek, azonban oly kikötéssel, hogy templomot ne foglaljanak. Majd 1704 maj. 22-én a dunaordasi táborból felmentetnek a tizedfizetés alól, s jun. 20-án maga Rákóczi a felső zsolti tárborból levélben szigorúan reá parancsol a plébánosra, hogy miután ő „a helv. hitvallást követőknek szabad vallás gyakorlatot engedett, azt tiszteletben tartsa, javaik használásában, harangozásban ne akadályozza.' Ily engedményeket nyerve a hatalmas főúr védnöksége alatt kissé szabadabban érezték magukat az egyház hívei, s még csak templomban szenvedének hiányt, mert jogtalanul elfoglalt templomjukat, számtalan kérésök könyörgésök dacára sem kaphatták mindeddig vissza. Azonban az 1705-ik év rajok nézve öröm év vala. II-ik Rákóczy Ferenc által okt. 5-én a szécsi táborból nemes Szathmáry János elnöklete alatt kirendelt Commisariusok nov. 24-én tempplomot és 1688-ban elvesztett minden javadalmat visszaadtak, mely intézkedést I-ső József császár 1709. dec. 12-én kelt legkegyelmesebb leiratában („mindazokat restituálni tartoznak a kath-ok, melyeket tolok a Rákóczy zenebonája alatt elvettek*) megerősített. Igy nyerték vissza javaikat a szepsi reformátusok, jóllehet csak rövid időre, mert, habár királyi leirat pecsételte is meg, a róm. papság még sem mondott le jogtalan követeléseiről s minden kínálkozó alkalmat felhasznált törvénysértéssel is annak érvényesítésére. Törekvéseiben nem is maradt siker nélkül. Mert,ha mindjárt kezdetén nem lépett is tel támadólag — a kissé látszólagos nyugalom és béke mar méhében hordá a néhány év múlva szét lövellett vész villámait. S a szepsi ref. egyház csak addig lehetett javainak teljes birtokában, mig a II. Rákóczi Ferenc által megindított és szerencsével folytatott hadjárat tartott. De mihelyt Rákóczi szerencsecsillaga hanyatlásnak indult, mihelyt 171 1. maj. i-én a béke megköttetett, melyen a régibb vallasügyi törvények megujitattak; az özvegy királyné pedig midőn ezt megerősítette, elrendelte, ,hogy minden azon allapotban helyeztessék vissza, melyben a fölkelés kitörése előtt állott fönn;* a szepsi ref. egyházra is ekkor méretett a végső súlyos csapás. Még az özvegy királyné Eleonora alig tette le a tollat, melylyel a békeokmányt szentesité, már is önmaga adott parancsot a szepsi ref. egyház minden javainak elkobzására. A Felségi parancs a békekötési év nov. 28 án Rácz Márton és Gál János commissarius által teljesítve lőn, s minden elkobzott vagyont a róm. kath.-ok nyertek, kik az azon időbeli feljegyzések szerint állották vala a városban 12 családból. Az itteni rkatholikusság csekély létszámának dacára gazdag jövedelmi forrással áldatott meg, de a csaknem tízszerte nagyobb ref. egyház a legnagyobb anyagi szegénységgel sújtatva istenét, jó ideig szabad ég alatt vala kénytelen tisztelni, s elnyomatva a klérus által halálos dermedtségének korszakát élte. Magának az egyháznak nem vala egy talpalatnyi vagyona sem, melyből csak kis jövedelmet is húzhatott volna . . . Egészen a hívek áldozatára vala szorulva, s mily csekély lehetett ez gondolhatjuk onnan is, hogy a lakosság 18 egymásután következő ínséges év alatt anyagilag csaknem egészen tönkre jutott. „De az ur nem hagyja el övéit, s ott van legközelebb, hol legnagyobb a szükség.* Az egyesek lelkében élő hit, az ur oltárára is meghozta áldozatát és akadtak olyanok, kik földbeli áldozattal járultak, miáltal már 1727-ben 7 és fél hold szántó földet mondhatott az egyház sajátjának. De a kedvező időjárás, s az egyetértés e kicsiny tőkét évről évre növelte s okszerű gazdálkozás által odajutott a még néhány évvel előbb oly nagyon szegény egyház, hogy 1745-ban már maga erejéből 18 hold szántó földdel növekedhetett az egyházi vagyon. 2. Az építkezések jelenig. Az önkényes hatalom által 1711-ben minden vagyonától megfosztott egyház még egyházi épületeit sem tarthatta meg ; sőt még szerencsének mondható, hogy mintegy kárpótlásul nagy veszteségeért meghagyatott életgyökere : vallásos hitének nyilvános gyakorolhatási joga. Belefáradva a semmi sikert sem nyújtott könyörgésbe, mély fájdalommal mondtak le az utolsó reményről is, hogy még egyszer visszanyerhessék elvesztett templomjukat és ehelyett feledni igyekeztek a mult keserves napjait, s hozzá fogtak a jövő munkálásához és imádták Istenöket ott, a hol lehetett. E célra legalkalmasabb helynek találtatott, nyomorgatott helyzelöknek s anyagi szegénységüknek legjobban megfelelt egy, mondhatni a szegénységet nagyon is magan hordó temetőkerti ház, mely a jobb időkben halottas kamarának használtatott. Most ez vala templomjok. E hely több, mint félszázadig fogadta magába az igaz ügy barátait; de végre is nem volt képes befogadni az egyháztagok mindinkább növekedő számat, más nagyobb helyről kellett gondoskodniok. De, mivel a pap is kiűzetett parochiájából, s a szabad ég vala hajléka, — az egyháznak mindjárt első