Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-06-19 / 25. szám

viselő stb. stb., összesen 25 okleveles ember, mely huszonöt tehát a diplománál fogva még egyszer számit, s így lesz a lélekszám 500 + 25 = 525 ; megszorozva az adókulcscsal 6 krral, 525X6=3150, küld tehát az egyházmegyére a census alapján ... a mint látom, így is csak 3 képviselőt s így ez egyszer az értelmiség nem lendített semmit X. egyház szavazatának súlyán, a mi elég baj neki. Ejh, tréía az egész kiszámítás, uraim, fulánktalan tréfa, mely senkit sérteni nem akart. Beszéljünk komolyan. Dehogy nem lendít az értelmiség az egyház befolyásán, dehogy nem. Nem kell annak ahoz több szavazat, nem kell annak ahoz históriai jog; az ész, a műveltség mindig nagyhatalom marad, mely imponált s imponálni fog mindig s ne feledjék, hogy gyűléseinken — épen a képviseleti rendszer alapján — ezentúl még inkább, mint eddig, nem annyira a merev voksok, mint az érvek fognak dönteni ; a mely egyház vagy esperesség a legjobb capacitások által fogja magát képviseltethetni, annak lesz a legtöbb chance-a arra, hogy ott vezetni fog. Az értelmiség befolyása tehát kétséget sem szenved ; de hogy a vagyon képezze a censusnak alapjat, ezt méltánytalannak is tartanám. Az állam sem egyformán veti ki az adót gazdagra és szegényre s a képviselő választásához a tízezrekre menő adót fizető nagybirtokos mégis csak egy szavazattal járul épen ugy, mint a negyedtelkes szegény volt jobbágy. S mi keresztyének kötnők a jogok gyakorlásának mérvét a vagyonhoz, holott Isten előtt koldus és király egyforma, dúsgazdag és szegény testvérek a Jézusban s az a szegény földmives falusi nép talán aránylag nagyobb buzgalmat fejt ki, aránylag nagyobb áldozatokkal tartja fen egyházát, minta vagyonosabb városi. Igló nekem igazat fog adni, hogy ez eszmét, ha elfogadnók, már igazán a részvénytársulatoktól vettük volna, hol mindenkinek szavazata bizonyos határokig annyit nyom, a hány részvénye van, s épen azért maradjunk meg a javaslatban úgyis korlátok közé szorított census, a lélekszám mellett. De ideje, hogy befejezzem úgyis hosszúra nyúlt ismertetésemet. Nem terjeszkedhettem ki ebben mindenre, mert hisz akkor egész kötetet kellett volna írnom s mert az egy hírlapi cikknek nem is lehet feladata; csakis a leglényegesb vitapontok ismertetésére s ezekre vonatkozó igénytelen egyéni nézetem elmondására szorítkoztam ; de azt hiszem, hogy az eddig elmondottakkal is elértem azon kitűzött célomat, meggyőzni az illetőket a felől, hogy az egyházkerületi rendezeti javaslat a fenttárgyaltam veszedelmes tendentiáknak a felszólalók részéről ellene íelhozott súlyos vádját nem érdemli és a munkálatban felölelt reformeszmék nagyban s egészben véve a kor követelményeinek színvonalán állanak; de nem kevésbé sikerült, nézetem szerint, concret példákban bebizonyítanom azt is, hogy a mennyiben a nevezett munkálat egyben s másban az egyházak s esperességek nézetét nem találta volna el, abból még egyátalán nem következik, hogy a munkálatot még a tárgyalás alapjául se fogadhassuk el, mert hisz azon néhány tollvonással, néhány szóváltoztatással a leglényegesebb módosításokat is meg lehet tenni a nélkül, hogy azért az egész fáradságos és nagy gonddal készült munkát el kellene vetnünk. »De igenis el kell vetnünk8

, — hallom az ellenvetést ; mert irály tekintetében sem felel meg; dagályos, homályos, zavart stb : az irálya. No kérem, hiszen a stylus nagyon individuális valami. Annyi bizonyos, hogy mentől távolabb áll valaki attól, amit mindennapi embernek neveznek, mentől inkább domborodnak ki egyéni jellege és megkülömböztető sajátosságai, annál inkább fogja azoknak kinyomatát irálya is magán viselni, mert csak igaz az, hogy Je styl c' est 1' homme.* Az előttünk fekvő munkálat irálya sem nélkülözi a sajátlagos színezetet; én p. o. annak sajátszerű tömörségében is az írónak a kitűzött cél felé egyenesen törni megszokott határozottságára s erélyére vélek ismerhetni; de dagályosnak az ő irályát épen ezen tömörségénél fogva el nem ismerhetem, és bár magamat élesebb elméjűnek másoknál nem tartom, mindazáltal oly helyet, mely homályos és zavart volna, az az, melynél nem tudtam volna kivenni, hogy mit akar vele az író mondani, nagyon keveset találtam e javaslatban s ily nagyterjedelmű munkálatban előfordulhat ilyesmi elvétve a legkiválóbb stylistánál is, és végre is, egy-egy nem helyesnek, nem világosnak tálaltatandó kifejezésen szintén könnyű szerrel s kevés szóval lehetne változtatni. A mi a munkálatban még leginkább kifogásolható, az is nem annyira defectus, mint inkább az igen is nagy eszmebőség s itt-ott talán a kelletén is tul mindenre kiterjeszkedő buzgalom szüleménye, t. i. az erős részletezés ; de hogy még ez is elég ok volna arra, miszerint a munkálatot a részletes tárgyalás alapjául el ne fogadjuk, azt én részemről belátni nem birom; mert hiszen a netalán feleslegeseknek mutatkozó részleteket valamely munkálatból, az én felfogásom szerint legalább, még könnyebb feladat egyszerűen elhagyni, mint a változtatandókon valtoztatni És kérdem mindezek után, hová vezetne az, ha az esperességek többsége a munkálatot valóban a tárgyalás alapjául sem íogadná el ? Ki vállalkoznék egy ily nagy, nehéz, évek fáradságába kerülő munkálatnak egészen újból való keresztülvitelére, ha annak a veszélynek látja magát kitéve, hogy majd 4—5 év múlva, midőn az uj munkálattal elkészül, az a felett dönteni hivatott közegek, a helyett, hogy részletesen elmondanák: »ezt meg ezt igy meg igy akarjuk benne megváltoztatni®,— ismét csak elvetik azt egyszerűen; mert hiszen hiábavaló munkát végezni s hozzá igazelmüségét is érintő elitéltetésnek tenni ki magát, nem válhatik gyönyörűségére senkinek. Bizonybizony pedig egy korszerű egyházrendezetnek szüksége itt kerületünkben nem oly természetű, mely még sokáig várathatna büntetlenül magára. Vajha elismernék ezt a dönteni hivatott egyházme-