Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-06-12 / 24. szám

eszmecsere a mostani rendszer mellett tulajdonképen tárgytalan ; hisz a kérdés már előre el van döntve a küldő testületeknek Írásban bemutatandó kész határozata által, „mely határozatok azután, hogy mily előzmények, mily tárgyalás után keletkeztek s egyik hatóság a másikról mit sem tudván, mindenik mily nézpontból látta hon és látja küldöttei által itt, tágabb láthatárú magaslaton magát az ügyet s ennek folytán , mily kínos helyzetbe jutott a tagok lelkiismerete s meggyőződése, — arról meggyőzőleg beszélnek minden gyűlésnek sokszor fájó emlékei.* S valóban az eset beállhat — bár sokkal ritkábban, mint valaki gondolná, és csak nagyon kivételesen, mire még visszatérek, — hogy p. o. valamely esperesség küldöttei a kerül, gyűlésen a tárgyalásnál felhozott uj érvek s nézpontok által a dolgot szintén más szempontból látják, szóval nézetük tetemesen módosult s ha szabad meggyőződésük szerint szavazhatnának, akkor a legjobb hiszemmel s nyugodt öntudattal — mert hiszen mutare consilium in melius sapientis est — más értelemben szavaznának, mint a minő nézetnek az esperességi gyűlésen, akkor más szempontból véve fel a dolgot, talán ők maguk is kifejezést adtak s fájhat nekik, hogy az esperességen oly határozatnak meghozatalához járultak, mely ime mostani felfogásuk szerint téves s melyen immár mégis változtatni nem lehet. De ismerjük el azt is, hogy ily esetek — kivált ma már, — csakis a telette ritka kivételek közé tartozhatnak. Csak a főbb fontosságú kérdések azok, melyekre nézve az egyházak s esperességek véleményadásra felhivatnak s ezek csakis ily tárgyakban szoktak adni utasítást; a felettes hatóságoknak gondjuk van rá, hogy az egyházaknak elégséges idejök legyen a tárgy érett megfontolására; a 624. §-nak egyik legfontosabb érve, hogy t. i. az alattas testületek egymástól izolálva, ,egymás felől mit sem tudva" határoznak s a felettes testületek gy ülésein a tárgyalásnál uj szempontok merülhetnek fel, — mindezen érvek, ma vesztettek súlyokból. Ma nem állunk egymástól annyira izolalva, minthajdan; a könnyű közlekedés közelebb hozott bennünket egymáshoz, egyházi folyóirataink nyitva állanak a tárgy előleges tisztázására, a gyülekezetek nyomtatásban közölhetik egymással nézeteiket. Es e szempontból kalapot emelek Eperjes előtt s köszönetet szavazok neki; valóban igenigen nagy szolgálatot tett a fennforgó fontos ügynek, midőn az eszmecserét meginditá. Ha Eperjes fel nem szólal, akkor a bizottság vádirata sem jelenik meg ; mennyi tajékoztató útmutatás, mennyi meggyőző iránypont s alkalom veszett volna el a dolgok tisztább felfogására. Hasonló buzgalomról tanúskodik Kassa, Igló, s a XI város felszólalása is, bár valószínűleg Eperjestől vették az első impulsust. Az ügybuzgóság e szép példái bizonyára követőkre fognának talalni a jövőben is hasonló fontos ügyek körül. Ily körülmények között nem mondom, hogy absolute lehetetetlen, de mindenesetre ritka s kivételes eset lesz az, hogy valakinek valamely tárgy feletti nézete a felsőbb testületek gyűlésein hallott uj érvek folytán módosuljon. Nem tagadható továbbá, miszerint van valami impozáns abban a gondolatban — bár a valóság a theoriának e tekintetben épen nem mindig felel meg, mire még szintén visszatérek, — hogy felettes gyűléseinken fontosabb ügyekben nem az ott jelenlévőknek egyéni felfogása, de a hivők zömének — autonom egyházunkban az erő és hatalom egyedüli forrásának, — illetve a hivők többségének akarata nyer a küldő testületek döntő szavazataiban kifejezést és érvényesülést. Hozzájárul még, hogy tévedni emberi dolog lévén, s a következés úgy a küldöttnek, mint a küldő testületnek szavazatában, illetve utasításában nyilvánult nézetét utólag tévesnek tüntethetvén ki: az emberi természetből kifolyólag nagyon természetes, hogy az illető küldő testület részéről talan határtalan volna az elkeseredés azon küldött iránt, ki a küldő testület nézetével, melyhez annak idejében talán maga is hozzájárult, ellentétben, a felettes testület gyűlésén hallott uj érvek következtében — bár a legjobb hiszemmel is — nézetét módosítva, oly határozat meghozatalához járult volna szavazatával, mely utólag tévesztettnek s károsnak bizonyulna ; holott ha oly határozat mutatkoznék utólag károsnak, melyhez a küldő testület saját szavazatával is hozzájárult : megmaradna mindenesetre azon szomorú, de lélektanilag indokolt vigasztalása, vagyis inkább megnyugtatása, hogy „magunk akartuk így, ne okoljunk érte senkit.* Mindezekből látszik, hogy az eddigi rendszer mellett is hozhatók fel érvek s a javaslatkészitő bizottság bizonyára nem téveszté el ezt szeme elől, mert hiszen ő sem akarja a küldő testületek akaratát ignorálni, sőt egyenesen tért enged annak, midőn kötelezni akarja a képviselőket, hogy főbb ügyekben kiküldő közgyíílésök kifejezett akaratának szellemében szavazzanak s e szövegezés ellenében csak azon aggályom van, hogy elasticus ; a küldött igen könnyen azt fogja még mindig hihetni, hogy ezen szellemben jár el, midőn pedig a küldő testület attól már nagyon erős eltérést constatálhat s épen azért, ha már a küldők akaratát ignorálni nem akarjuk, én — ha rajtam állna, — kimondanám világosan, hogy a képviselők minden oly ügyben, melyben őket küldő testületök utasítással látja el, ehez kötvék. Ugy vagyok azonban meggyőződve, hogy a közgyűlések ezen utasítások számat mentől kisebb számra fogják reducálni, ha egyszer a képviselői rendszer a köztudatban gyökeret ver s nézetem szerint megvolna annak a jó oldala, hogy ezen képviseleti rendszer igy nem mereven, nem egyszerre vitetnék keresztül, de lassan s fokozatosan nyerne tért egyházi köreinkben. De hát nincsen-e ezen rendszer az utasítás fenntartásával már is elvetve ? fogják nyájas olvasóim kérdeni. Távolról sincs. Mondám már, hogy van valami impozáns azon gondolatban, miszerint felettes gyűléseinken fontosabb ügyekben nem az ott jelenlévőknek egyéni felfogása, hanem a hivők zömének, illetve a hí{ vők többségének akarata dönt; de megmondám azt is,