Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-05-29 / 22. szám

képtelenségnek nevezett kettős elnökséget a gyakorlatban az egyházi közigazgatásnál célszerűnek, nélkülozhetlennek s minden áron fenntartandónak véleményezem, mert ez az egyetlen mód a protestáns autonomia fenntartására, egy részt a világi elem túlkapásainak, másrészt a lelkészek netáni hierarchicus aspirátióinak és törekvéseinek lehetetlenitésére. Ámde ha az egyházi közigazgatásnál nélkülozhetlennek tartom is a kettős elnökséget, mint történelmileg fejlődött, s a viszonyoknál fogva felette practicus intézményt : a tanító-egyleteknél azt épen szükségtelennek, mellőzendőnek vélem. Hogy a protestáns felekezeti tanitó-egyletnek egy megyebeli lelkész legyen az elnöke : azt értem s teljesen indokoltnak tartom azért, mert a mint a szóban levő alapszabályunk altal is mondja a tanitó-egylet egyházi intézmény. Igen, a lelkész mint a tanitó-egylet elnöke képviseli annak felekezeti jellegét, ő legilletékesebb közbenjáró az egyházmegye és a tanítótestület között, legalkalmasabb támogatója az egyházmegyénél a tanítótestület érdekeinek, kívánalmainak, míg másrészt ellenőrzi és korlátozza a tanítótestület netaláni túlkapásait az egyházi hatóság ellenében. E mellett tekintetbe veendő, hogy a lelkész nemcsak hivatalánál, hanem előképzettségénél fogva is alkalmas elnöke a tanitó-egyletnek, mert hiszen neki is birnia kell paedagogiai, didacticai ismeretekkel, s így épen nem idegenek előtte azok a dolgok, melyek a tanitó értekezletek tárgyát képezik. Azt hiszem, elég ennyi annak indokolásául, hogy a felekezeti tanitó-egyletnek elnöke kell, hogy egy megyebeli lelkész legyen. De hogy minek mellette még egy másik elnök, mi teendője volna ott a világi elnöknek: azt nem értem. Távol legyen tőlem kicsinyléssel beszélni világi uraink képzettségéről ellenkezőleg okunk van dicsekedni azzal, hogy a politikai, jogi vagy gazdászati, kereskedelmi s egyéb téren igenis kitűnő tagjai vannak felekezetünknek, de — azt hiszem — ők magok sem vindicálják magoknak, hogy épugy szakmájukhoz tartozik a paedagogia, didactica, methodica ; csak elvétve foglalkozik egyik másik a népoktatás elméleti és gyakorlati ügyeivel, s habár napjainkban divat nagy hangon declamálni ,a népnevelés magasztos szent ügyéről*, de nem divat mélyebben behatolni az iskolaügy szentélyébe. Vajha legalább divat volna minél többet áldozni a népnevelés magasztos szent ügyéért 1 Ha esetleg vannak a tanügy iránt érdeklődő világi uraink: megválaszthatjuk azokat tiszteletbeli elnököknek vagy tagoknak, s ha eljönnek értekezleteinkre s módszertani és oktatástani ismereteiket velünk közölni, az iskolában és a tanitó életében szükséges útbaigazításokat adni szívesek lesznek : legyenek meggyőződve, hogy a legnagyobb örömmel üdvözöljük körünkben s áldjuk bejövetelüket és kimenetelüket: de — megengedje az igen tisztelt kerületi népiskolai bizottság — azért nem szükséges, hogy ezek a világi urak elnökök legyenek az egyletekben. Hagyjuk azt a kettős elnökséget a közigazgatási gyűléseknél, a tanítóegyleteknél semmi célját nem látom. Végül még csak a 12. §-t vélem mellőzendőnek, mert bizony ennek az apostoli szegénységü pénztárnak ellenőrzésére nincs szükségünk külön számvevőre, nem hiszem, hogy valamelyik egylet oly tekintélyes pénztárral rendelkezzék, számvevőre is legyen szüksége, an-1 nak a keservesen befolyó egy néhány forint kezelésének ellenőrzését maga közgyűlés is eszközölheti. Általában ha a főtiszt, egyházkerület elhatározta magat a tanító-egyletek számára kötelező alapszabályokat kiadni: jó lett volna olyanokat alkotni, melyek minden részleteiben keresztül vihetők lettek volna. Igy alig lesznek teljes mértékben alkalmazhatók. Kolbenheyer Albert, a bakonyvidéki evang. tanitó-egylet eluöke. TÁRCA. A tiszai ág. h. ev. egyházkerület rendezeti javaslata. (Folytatás.) A második vád, melyet Eperjes a javaslat ellen (bár nem ezen sorrendben) felhoz, a bureaucratismus vádja, melynek támogatására a javaslatban tervezett számos egyházközségi, esperességi, és kerületi szakválasztmányokat, s az esperesek, superint. számára körülírt sokszoros teendőket hozva fel, mint a melyeknek ellátása oda fog vezetni, hogy esperes és superint. megszűnnek lelkészek lenni, tágas irodát kell nyitniok, s valóságos »tisztviselőkké* lesznek, kivált a superint, kire nézve a javaslat »már titkárról is gondoskodott.* Nézzük egyenkint. A nagy számú szakbizottságok ellen főleg az azokkal járó idő és pénzáldozat hozatnak fel érvül ugy Eperjes mint a többi felszólamlók által. Hogy illető szakbizottságok száma, s főleg hatáskörének a javaslat szószerinti szövege értelmében való fentartásából senki „casus belli *-t csinálni nem fog, már onnét is következtethető, hogy a javaslatkészitő bizottság a maga védekezésében egy kérdésre nézve sem megy oly messze a concessiókban, mint erre nézve, s így több mint valószínű, hogy a javaslat épen e tekintetben igen lényeges módosulásokon fog átmenni, minekelőtte szentesíttetnék. És hát hiszen a szakbizottságok számára, elnevezésére és főleg hatáskörére nézve fér is szó a dologhoz, sok elmaradhat abból, a mit a javaslat egyik és másik bizottságnak hatáskörébe utal, lehet a bizottságokat másként elkeresztelni, lehet ,egyből kettőt, hármat, sőt négyet, sőt többet is csinálni, (hisz p. o. azon teendők, melyeket legtöbbje a javaslat 95. §-a, az egy egyházkerületi tanügyi bizottság hatáskörébe utal, ma a képezdei, népoktatási, tanodai, könyvbiráló, ösztöndíjosztó külön-külön bizottságok között oszlik meg tényleg), de hogy azok oly fölöslegesek, vagy épen oly végtelenül sérelmesek