Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-04-17 / 16. szám

„Propositiói is nagyon egy mintára szabvák*. „Sehol egyetlen, a szólás kedvességébe öltöztetett tétel (természetesen főtétel) vagy felosztás; sehol mélység, sehol erő.4

Mielőtt ezen állításra felelnék, figyelmeztetnem kell a szíves olvasót azon fonákságra, a melyet Cz. I. ur elkövetett. Ugyanis először vázlataimnak tliémáiról, azután textusairól, azután felosztásairól és végre propositióiról szól. Hogy követhet el ily homilétikai botlást az, aki mint szakértő, könyvismertetést mer elvállalni ? Hiszen az lett volna az észtani rend, hogy először szóljon a textusokról; azután a miket a textusok magukban foglalnak, a thémákról ; azután a thémák alaki kifejezéseiről: a propositiókról, és végre a részekről ? Hogy igényelhet az olyan ismertető valami meggyőző erőt észrevételeinek, a ki így tévedhet ? Az igaz, hogy az én propositióim egyszerűek, természetesek, keresetlen, de lehetőleg találó szavakkal. Első és fődolog levén a főtételnél, hogy az a thémát teljesen kifejezze, én erre igyekeztem. És ez szerintem nem hiba, sőt előny ; az lett volna hiba, ha a főtétel „a szólás kedvességébe* öltözött volna ugyan, de a thémát nem foglalta volna magában. Különben az áll, hogy minél cifrább, keresettebb a főtétel, rendszerint annál kevésbé jó, bárha a helyesség és szépség nagyon összefér. Szerettem volna, ha Cz. I. ur legalább egy-két példát hozott volna fel arra, hogy hol s melyik vázlatban nem fogtam a textust oly mélyen fel, mint a mint felfognom lehetett és kellett volna. „Nagyobb homilétikai kihágásokat — írja tovább Cz. I. — nem követ ugyan el, de olyféle meditálási erényei sincsenek, melyek erősebb lelki vajúdásnak, a textus mélységein való hosszas búvárkodásnak szoktak lenni gyümölcsei.8 Hogy nagyobb homilétikai „kihágásokat" nem követtem el, ezen dicsérő kifejezését Cz. I. urnák köszönettel venném, ha az ő fennebb jelzett homilétikai „kihágása" azt a jogos kétséget nem támasztaná bennem, hogy Ítélete talán még nem is egészen megbízható. Vajúdni — mint Cz. I. ur mondja — az igaz, nem szoktam, de tisztességesen gondolkodni bibliai szövegek vagy más eszmék mélységei felett, már természetesen ez irányú lelki képességeimhez mérten, nekem is szokásom. Az pedig ismét homilétikai szabály, hogy olyan fába ne vágja a fejszéjét senki, a melyből ki nem húzhatja. De meg mire való volna egy segéd-, tehát a munkát könnyítni hivatott könyvbe oly nehéz és mély tartalmú textusokat venni fel, a melyek felett annak is, a ki használni akarja, bizonyos mértékben „vajúdni" kellene? Hogy azonban az én általam felvett textusokban mélység, erő nem volna: azt már csak annálfogva is teljes joggal tagadom, mert Cz. I. nem mutat fel, mint állítását igazolót, egyetlen egyet sem. Hogy ilyen „vázlatot" tizet-tizenkettőt bárki készíthet, a ki egy kevés homilétikai gyakorlottsággal rendelkezik, ez az állítása Cz. I. urnák azt bizonyítja, hogy | vagy túlbecsüli saját képességét, vagy nem tudja, hogy tulajdonképen miről van szó. Már annak aztán igazán „vajúdni" kellene, s már a harmadik héten, ha előbb nem, minden kétségen kívül ki fogna merülni, ki azt a munkát megpróbálná. En kevés hijján 12 évi rendes lelkészkedésem alatt készítettem azokat az egyházi beszédeket, a melyeknek a közlött vázlatok kivonatai. A kivonatoláshoz 1879-ik évben kezdtem. De hiszen mi vagyok én, és mik lehetnek az én képességeim Cz. úrhoz és képességeihez képest ? Azon dicséretére Cz. I. urnák, hogy „jóravaló népszerű egyházi beszédeket tudnék készíteni," azt jegyzem meg, hogy annak, a fentebbiek után, nem hogy jelen-' tősége, de értelme sincs. Hogy tudna az jó egyházi beszédet készíteni, a kinek a vázlatai oly hitványak, mint a minőknek Cz. I. ur az enyémeket feltüntetni igyekszik ? Csak nem hiszi talán azt a homilétikai képtelenséget, hogy maga a stylus elég arra, hogy valaki jó egyházi beszédet írhasson? Igaz, hogy a „szólás kedvességébe öltöztetett irály", sok, és gyakran lényeges hibát is eltakar, de azért mégis csak hiba marad, a mi hiba. Correct dispositió, jó gondolatok, szabatos, még ha lehet, szép irály : teszik a jó egyházi beszédet. Most térek már át Cz. I. urnák azon, legalább is merész állítására, hogy munkám „sem irodalmilag nem jogosult, sem gyakorlatilag szükséget nem pótol." Ezen állítás első részét azzal bizonyítja, hogy így szól: „határozott kórjelenségnek találom, irodalmi szempontból pedig tekintet nélkül elítélendőnek, hogy valaki vázlatokkal, tehát be nem végzett művekkel lép ki a nyilvánosság szinterére." Szerinte tehát a vázlatok nem bevégzett művek. Nem tudom, hogy gondolkozik ő, de én határozottan tagadom, hogy volna vázlataim közölt csak egy is be nem végzett; ha talált közöttük olyat, miért nem jelölte meg azt is a többi állítólagos fogyatkozásokkal együtt ? Szerintem az én vázlataim, mint vázlatok, a magok nemében bevégzettek, egészek, következéskép irodalmilag jogosultak. Valami különösnek tűnik fel előttem, hogy Cz. ur, noha tudja, hogy a vázlatok, mint olyanok, az által, hogy nálunk itt-ott szétszórtan, a német irodalomban pedig, igaz jó részben perikopákra vonatkozólag, egész kötetekben jelentek s jelennek meg, irodalmi jogosultságot szereztek : ezt a jogosultságot az én munkámra nézve, mert csak vázlatokat tartalmaz, kétségbe vonja, sőt tagadja. Vagy talán Cz. ur szerint azok sem jogosultak ? Hát hiszen akkor állítsa Cz. ur bátran az én munkámról is ; úgysem fogja elhinni senki. Azokat, a miket a „Vázlatok" előszavaban leírtam, azon összefüggésben, a mint leírtam, most is hiszem, s fentartom. Legfeljebb azt teszem hozzá: a kinek nem szűre, ne vegyen magára. Hogy pedig a „Vázlatok" „gyakorlati szükséget nem pótol", annak az állitásnak hiábavalósága, tarthatatlan volta, első tekintetre is látható. Ezen állításhoz, helyesség, s alaposság tekintetében nagyon közel esnék,