Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-04-17 / 16. szám

kőznék, tanulja meg a szók helyes értelmét, s főleg, hogy mit jelent „topika."-PéterJi Dénes. Az „Unbewusst" bölcsészete. (Folytatás és vége.) De e szellemi tényezőnek csak jelenlétéről győzött meg Hartmann , nem egyszersmind mivoltáról. Mihelyt az élet magasabb formáinak megfejtésére alkalmazza a tudattalant, azonnal érezhető lesz annak ügyefogyottsága. Magának a teleologiának fogalmi levezetése az Unbewusstból kilábolhatlan zavarokba, bonyolódik. Az aki nem tervez, nem hasonlítgat, nem tapasztal, nem emlékezik, de egyszerre lát és cselekszik, az mégis a lehető világok közül ki tudja választani a legjobbat, abban megvan a való és lehető világok minden eszméje, az az okok véges láncolatát teszi a végcél eszközévé s ha mégis valami baj esik, a csak tőle függő véges világban, sőt egy kis féreg testében, mindjárt ott terem, helyrehozni a hibát vagyis ott volt akkor is, mikor a hiba elkövettetett. Y\ mindenható Unbewusst bölcsen takarékoskodik az erővel, amit kevesebb munkával végezhet , annak előnyt ad mások felett, amit egyszer létrehozott, azt nem hagyja többé kárba veszni, így az anorganicus természet törvényei uralkodnak az organismusbati is, de már itt egy felsőbb törvény szolgálatában. S mégis vannak kivételes esetek, midőn eltér a maga által adott szabálytól, szokatlan erőfeszítést tesz. Mindenesetre célszeruleg jár el akkor is, ezt kénytelenek vagyunk megengedni, miután a tudattalannak céljait a mi gyarló tudatunk nem foghatja fel s még csak nem is panaszkodhatunk, miért engedi meg egy bolond zsarnoknak mészárlásait, miért üldözteti az ártatlanokat, nekünk ő felelősséggel nem tartozik, hiszen ő nem isten; tőlünk önzés csupán, hogy békételeukediink a mi kicsinyes érdekeink mellőzéseért, a különben önzetlen Unbewusst vajmi keveset hajt a milliók jajveszékelésére, elég hálával tartozunk neki azon leereszkedésért, hogy könnyebb sebeinket begyógyítja. Hartmannál nem hiányzik az igyekvés megmenteni az ember számára, amit lehet a jóból, szépből és igazból. De rendszerével nehezen illeszthető össze az erkölcsi s aesthetikai élet és természetnézlet; az igazságból pedig még kevesebb marad nekünk, kiknek logikánk csak utána sántikál a jóslátásu „Unbewusst8

pegazus repülésének. Szerencse, hogy mégis akad valaki, akinek tudomása van a tudattalannak csoda dolgairól! Mi a szépet és jót illeti, ezek épen ugy ösztönön alapulnak, mint a madár remekelése a fészekkészitésben s közösek más szerves lényekkel. Közös még a tudatosság is. Aristoteles s egy napraforgó csak különböző fokozatokat képeznek a tudatosság lépcsőjén. A részvét, haladatosság, viszonzás, szülei szeretet semmi érdemlő erővel nem bírnak, hiszen egyikről sem tehetünk, Ezek is csak eszközök egy általunk alig sejtett célra. Magában véve erkölcsi jó nincs, ez csak felfogás, csak ítélet, melyet a társas allapot kényszerít ránk Miután jellemünk alapja a tudattalan akaratban vau s akaratszabadságról empirikus charakternél nincs szó, valódi erkölcsiség nem is lehető. Hova jutottunk Kanttól és Fichtétől ! ? Az akaratszabadságra mint követelményre sincs többé szükség. Az erkölcsi törvény, mely Fichténél isteni lényeg volt, itt csak az emberi egyedek közt létrejött compromissum, mely mint ilyen is csak az itélő tehetség dolga ; voltaképen az ember tetteiről nem lehet felelős. Végre is az az én nem több, mint modus, minden önállóság nél ül. Hartmann bölcselete nem mondom, hogy következetességben felülmúlná Schopenhauerét, de mindenesetre haladás attól, közeledés Hegelhez. Azonban, mint ezt a Iíartmann-féle metaphysikai zűrzavarnak egyszerű ismertetése mutatja, a Schopenhaueri akarat s a Ilegelféle eszme egyeztetése nem sikerült. A két elv egyesítéséről egy absolut szellemben csak akkor gondoskodik már Hartmann, midőn maga meggyőződhetett, mennyire nem gondolható egymás nélkül az akarat és képzet, melyeknek ő egymásiránti indififerenciát tulajdonított s melyek közt, miután egy különös mythoszt gondolt ki egyesítésükre, a harc még most kezdődik igazán. Bölcseletének befejező szavaiban azt veti Hartmann Hegelnek szemére, hogy dialektikájában összezavarja a tudatos és tudattalan gondolkozást; ő hát e külömbség éles feltüntetését tette könyvének feladatává. Félek, hogy Hartmann nagyon is erőszakolja e külömbséget s az alogicumnak a logicum ellenében igen sokat enged meg. Kevesebb hatás Schopenhauertói s több Hegeltől hitem szerint más és szerencsésebb eredményekre vezetendett. Legtöbb megtámadásnak volt kitéve Hartmann bölcselete pessimismusáért, melyet ő hasztalan igyekezett mérsékelni egy kis optimismussal. A kiegyenlítés itt sem sikerülhetett és pedig a principialis ellenmondás miatt. Az ő pessitnismusa talán még kétségbeejtőbb azon kis világosság miatt, melyet a sötétség közé erőszakolt. S hozzá még a világprocessus végcéljává a boldogságot teszi. Egy oly világfolyamatban, melyben a buta akarat hatalmat a logikus eszme támogatni kénytelen, legfeljebb lopva működhetik ellene, nem remélhető más vég, mint a boldogságra, kielégítésre törekvésében boldogtalan akaratnak megszüntetése, tehát a fajdalommentesség Nirwándja. A világban levő s a tudalom emelkedésével hova-tovább érezhetőbb meghasonlás csak ugy nem vonná maga után a világnyomort s általános szenvedést, ha a kiengesztelődés nyomban kísérne minden szakadást, a harmónia minden disharmoniát, vagyis az vezetné a világnak — nem bánom, dialektikai — fejlődését. A festés, melylyel Hartmann az emberiség boldogtalanságát feltünteti, megrázó, költői szépségében végtelenül elszomorító. De a festményben csakis költői igazság van : sajátságos világításban van feltüntetve az emberi élet. Az empirikus adatok azon-