Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-04-10 / 15. szám

ségesnek tartám magától az illetőtől is megkérdezni, hogy mióta s hogyan él együtt férjével, vannak-e gyermekeik, megvannak-e elégedve egymással s szegényes helyzetükkel ? Az asszony mindezen s több más kérdéseimre kellő tisztelettel s jóakaratból egész a tulságig vitt körülményességgel válaszolt. E közben a férj is megérkezik a szomszéd községből, hol mint mondá, egy kis dolga volt. Kérdésemre minden himezés nélkül bevallá, hogy bizony ő dohánynyal szokott kereskedni. Hiába ! . . . Tisztelendő úr, kérem alássam a mai világban nem lehet másként boldogulni . . . nagyon szegények vagyunk, más kereset pedig most nincs, tehát kénytelen vagyok azután nézni, a miből egy kis hasznot láthat az ember. — E szerint én most egy dohánycsempész házában vagyok, mondám magamban s lelkemet ismét különös érzelmek járták át. Ez az ember nem átallja lelkészének nyiltan bevallani, hogy ő tiltott és bűnös úton jár, s azt hiszi, hogy tolytatott életmódja, tekintve körülményeit, nem is olyan bűn, melyet szégyeneim kell. Világos, hogy ezt a dolgot szó nélkül hagyni nem lehet. De hát hogy győzzem meg őt arról, hogy tette nem egyezik meg sem az emberi, sem az isteni törvényekkel ? . . . Itt a legnagyobb nehézség. Mert ha egy-két szóval kifejezem rossza lásomat, ez csak falra hányt borsó lesz s többet árt, mint használ. Eenyegetőleg lépni fel saját házában : meggondolatlan, lelkipásztorhoz nem való s ismét sikertelen eljárás volna. S ha hallgatással mellőzöm az egészet, mi célja, mi haszna akkor látogatásomnak ? . . . Ide kell a legnagyobb papi bölcsesség. Azonban sok elmélkedésre nem lévén idő, a nekem adatott erő és tehetség szerint szóllanom kellett. Kimondtam tehát leplezetlenül, hogy a kenyérkeresetnek ezen módja, bármilyen ártatlannak tartassék is sokaktól, sem ember, sem Isten előtt törvényesnek és igaznak nem mondható, és sem világi, sem lelki tekintetben áldásos nem lehet. Csak az a boldog, a ki az úr útában jár, a ki Istent igazán féli. Es itt bő alkalmam nyilt aztán a bűn ostorozása helyett rövid példákban s keresetlen szavakban, de a jóért, igazért melegen érző szív lelkesedésével, felmutatni s megszerettetni, ha lehet, az igaz embernek, az istenfélő keresztyénnek képét és életét. A hang, a melyen szóltam, bár szigorú, de azért egyedül a szeretet, a rábeszélés, a meggyőzés hangja volt. s az erő, mely lelkesített, nem más volt, mint a hit, mely hegyeket mozdit ki helyökből. Ha sem a hit, sem a szeretet, mely erős, mint a halai, mitsem használ: akkor jobb, ha egyáltalában nem is prédikálunk tovább, de ha van még avagy csak egy mustármagnyi hitünk s emberszeretettől hevülő kebelünk : higyjük, hogy a lelkipásztor ezen fáradozása előbb-utóbb áldásos gyümölcsöket fog teremni. Az első látogatás köriilbelől fél óráig tartott. A kezdet tehát meg van : lássuk a folytatást. A második család, melyet ezután meglátogattunk, egy alacsony rozzant viskóban a legszánalomraméltóbb nyomor képét tárja föl előttünk. A kunyhó, mely négy embernek szolgál lakhelyül, oly kicsiny, hogy benne mozdulni is alig lehet ; a szük ablaknyiláson alig hatolhat be valami az áldott napvilágból. A félhomályban nem is lehetett egyszerre kivenni, hogy a kunyhó egyik szögletében betegen fekvő ifjú nő fordítja felém tekintetét, szólni is alig birván a fájdalom miatt, mely | őt s mellette fetrengő gyermekét már hetek óta kínozza. A fiatal férj távol s bizonyára nem a legjobb járatban van; csupán a vén anyós van helyén s tesz valamit a család s a betegek érdekében. Végtelenül meghatott a roppant szegénység s e nyomor latása, milyenről közvetlen tapasztalat után alig volt még eddig fogalmam. Részvéttel kérdezősködtem sorsuk felől s igyekeztem a szenvedő szívek sebére a vigasztalás gyógybabsamát csepegtetni. Eljövetelemkor pedig így szóltam hozzájok : Látom, milyen nagy a nyomor, melyben élnek, de én azt hiszem, hogy ha a jó Isten erejöket, egészségüket megtartja, ebben a szegény sorsban is boldogok lehetnek. Voltam én már fényes palotákban is, oda is csakúgy beköszönt a betegség, a halai, mint a legutolsó kunyhóba s bizony, ha nincs meg a tiszta szív, a jó lelkiismeret, a gondviselésben való bizodalom, biborban-bársonyban is csak boldogtalan marad az ember. Bízzák tehát ügyöket a jó Istenre s munkálkodjanak lelkiismeretesen : Isten nem hagyja el az övéit. Hogy a szívekben mi megy végbe, azt természetesen nem tudhatom, de vigasztaló szavamnak külső hatasát könnyű volt észrevennem. Meghatva távoztam a nyomor e hajlékától s a tudat, hogy a nagy Mester példáját követve, talán nekem is sikerült ezen szerencsétleneknek némi vigasztalást nyújtani, magasztos érzelmeket tamasztott keblemben. Igy folytattam tovább látogatásimat. Másutt kevesebb volt a kérdezni, beszélni való s hamarabb végez, hettem feladatomat. A hol gyermekek voltak, azokat magamhoz szólítottam, a nagyobbakat kikérdeztem, hogy mit tudnak, hogy tudják-e az ötödik parancsolatot s vajon tisztelik-e szülőiket ? S midőn figyelmeztettem őket a szülők iránti engedelmességre, háládatosságra, alig volt atya vagy édesanya, ki ne könnyezett volna. Egyik helyt egy 73 éves betegeskedő öregaszszonyra találtam, ki mar hat éve, hogy templomba nem mehet. O s leánya sírva panaszolják, hogy meny nyíre szegények, holott egykor jobb sorsban eltek. Itt helyén valónak láttam e törődött szivűekkel egyet imádkozni. Szegények 1 Midőn azt kérém, hogy Isten vegye le róluk immár látogató kezét s terjessze ki rájok ujabb áldásait, a megindulás annyira erőt vett rajtok, hogy hangos zokogásban törtek ki. A kik jólétnek örültek, azokat figyelmeztettem, hogy legyenek hálásak a minden jók adója iránt; járjanak isteni félelemben s mindig csak a jó, a becsületes uton, mert csak az igaz munkán van Isten áldása. A kik szegénységök miatt panaszkodtak, azoknak ellenvetettem, hogy a gazdagság magában véve nem boldog-