Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-03-27 / 13. szám

építhet, mert a mit előad, az nem saját lelke meggyő- 1 ződésének, szellemi egyéniségének hű kinyomata. Hiszi 3-or azt, hogy ő ezeken kivül még igen sok okot tudna felhordani, azon cél helyességének feltüntetésére, mely a vázlatok közrebocsátásában előtte lebegett, de ugy tartja, hogy ez is elég. Nagyon az, sőt sok is, ha szerző azt akarta e vádaskodó érveléssel elérni, hogy még kevésbé tartsuk indokoltnak az ily fajta irodalmi termék közrebocsátását. I Iogy a fiatal papság mit csinál ? avagy egyátalán csinál-e valamit ? azt most ne kérdezzük, mert azt kérdeni nem igazság. Annyit mégis bátor vagyok a szives olvasótól megtudakozni, vajon megengedett dolog-e ily kemény és be nem bizonyítható váddal illetni annyi általunk nem ismert tiszttársunkat csak azért, hogy valami oka mégis legyen a nagy világ előtti megjelenésünknek ? Bizony mondom és pedig legkisebb árnyéka nélkül a sérteni akarásnak, hogy ez az állítás époly kevéssé volt megfontolva s épen úgy nem lehet komolyan venni, mint amaz okoskodást, mely az egyházi beszédek nagyobb kelendőségéből — tehát oly jelből, mit más ember az irodalom iránti érdeklődés fölpezsdülésének tartana — azt következteti, hogy a papság munkakedve és szellemi niveauja hanyatlik s ebből kifolyólag ajánlja, hogy e baj nagyobb elharapódzásának elejét veendő, nem kell kidolgozott egyházi beszédeket, hanem csak vázlatokat adni az ilyen embereknek, hadd legyen nekik is valami dolgozni valójok. Hát nem könnyenhívőség-e, azt gondolni, hogy a ki munkálkodni egyátalán nem szeret, az ki fog csak egyetlen egyet is dolgozni ezekből a vázlatokból akkor, mikor ő sokkal jobbakat és szebbeket talál egészen készen, más íróknál ugyanazon thémákról, melyekkel itt találkozik ? szebbeket és jobbakat azoknál, a minőket ő tudna készíteni e vázlatokból az ő gyakorlatlan pennájával. Aztán az sem igaz ám, hogy a ki másoktól átvett munkát szónokol, léleknélküli, robotszerü munkát végez s gyülekezetét nem építheti, mert beszédén nincs meg saját szellemi egyéniségének kinyomata ; mert nála „nem „a szív teljességéből beszél a száj.' Mondom, ez igy nem igaz, mert én találok és talál más is, jelesebb íróinknál akármennyi kész egyházi beszédet, mely gondolkozásmódunkkal annyira összevág, mintha saját szellemi egyéniségünknek lenne kinyomata, mintha minden gondolata a mi szívünk bensejében fakadt volna. És én az ilyet mindig jó lélekkel el tudom szónokolni, sőt határozottan véteknek tartanám annak tartalmi és irálybeli szépségeit, virágait avatatlan tollammal összegázolni, letördelni csak azért, hogy valami módon rá ne ismerjenek, miszerint én most nem a magam szellemi konyhájáról elégítettem ki hallgatóim lelki szükségeit. Pedig az nem hiba. Hanem igenis hiba lesz az, ha én hétről-hétre, vasárnaprólvasárnapra minden válogatás nélkül prédikálom sorba másoknak nyomtatott egyházi beszédeit; vagyis, sem arra nem vagyok tekintettel, hogy azok az én meggyőződésemmel összhangban legyenek, sem gyülekezetem lelki szükségeit, felfogási képességét, értelmi műveltségét nem veszem figyelembe. Ez már hiba. Csak az a kérdés, hogy segitenek-e rajta ezek a »Vázlatok?* Vajon vesz-e magának az ilyen ember annyi fáradságot, hogy e holt vázakba életet leheljen, reájok húst s abba vért teremtsen, holott azt a sokkal kisebb munkát is elkerüli, hogy a teljesen kész alakon imitt-amott egy vonást változtasson, egy-egy fürtöt másként igazítson s az arcnak egy kissé falusiasabb pirosságot kölcsönözzön ? De vegyük fel, hogy megteszi; ha nem ő, hát megteszi más, hogy e vázlatokból néhányat csakugyan kidolgozik a neki adott írásbeli képesség mértéke szerint : ugyan, kérdem, abban az esetben is miben fog nyilvánulni az a szerző által annyira hangsúlyozott szellemi egyéniség ? A tárgyválasztásban ? Nem. Hiszen azt Nagy Lajos ur választotta. A textus felfogásában ? Nem. Hiszen már az is adva van. A belső kidolgozásban, az eszmemenetben, a bizonyításban ? Nem. Ezeket is mind készen találja s nem saját lelke tárházából kellend előhordania. Vagy talán az irályban, a kifejezések eredetiségében ? Igen. A styl az ember, mondja egy sokszor citált francia író ; de tegyük hozzá, hogy csak az író ember. Kis Ádámnak, Tompának, Dobosnak, Sziládi Jánosnak írói egyéniségére minden sorukban reáismerünk, de bizony egy az írói mesterséggel nem foglalkozó papi embernek stylusában semmiféle egyéniség nem nyilatkozik ; mindössze is annyi, hogy beszéde gyarlóbb lesz s igy kevesebb épitő hatású azoknál, a melyeket nyomtatásból szokott elmondani. Azok a papok tehát, a kikről szerző azt állítja, hogy dolgozni egyátalán nem szoktak, mert nem szeretnek, bizonyára e vázlatokat sem fogják szeretni kidolgozni. Azok pedig, kikben tehetség is van, munkakedv is van, még kevésbé fogják azt megcselekedni. Hanem a választott tárgy felett meditálnak magok épen azért, mert arra képességök van, meg azért az öntudatért, hogy a munka, melyen fáradoztak, egészen az övék. Mert más dolog az, valakinek — különben kedvünkre való beszédén — imitt-amott változtatni, azt gyülekezetünk felfogásához idomítani, hogy azután mi is elszónokolhassuk ; és ismét más dolog egy készen adott thémát és felosztást teljes egész prédikációvá kerekíteni, a gombra kabátot készíteni, a megásott alapba házat épiteni. Ha már én egyszer arra határozom el magamat, hogy nagy fáradsággal házat épitendek, azt takarosan befedetem, illően kisimítom és megmeszelem, kivül belől ízlésem szerint feldíszítem — mert az Isten módot és tehetséget adott hozzá — akkor már megtudom én neki ásni az alapot is, nehogy ezt a munkát más végezvén, az általam emelt épülethez ő is igényt tartson. A ki egy vézna vázlatot életrevaló, egészséges prédikációvá tud felnövelni, annak van annyi ambitiója és annyi képessége, hogy a propositiót és felosztást is a szövegből maga okoakodja ki. S mert valószínűen ugy 26