Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-03-27 / 13. szám

csiklandoztatja: elég csak arra ügyelni, hogy az, amit közölni akar valaki, miként lesz könnyen, világosan felfogható, milyen alakban adja azt át, hogy az átvevő se többet se kevesebbet ne értsen alatta, mint ő maga. Nem kell félni, hogy azt, amit megért valaki, unalmasnak találja, ha egyszer az iró nem sajnálja, de nem is szaporítja a szót, hiába nem mond semmit, s nem mulasztja el tárgyát kellőleg megvilágositani. A művészi alak még az ócska anyagnak is uj érdekességet kölcsönöz. Hogy Hartmann soha sem unalmas, ennek oka nemcsak az ő felfogásának sajátszerűségében, az összeállítás eredetiségében rejlik, nem is csupán a Schopenhauerével versenyző szellemes pikánsságban : de az előadás világosságában, a nyelv szépségében s az irmodor könnyedségében. Sehol sem hiányzik a változatosság, az élénkség, a költői színezet; de ez a gondolatmenet természetes haladását nem takarja el, az ékités nem lesz túlterhelő vagy tarka. Hartmann könyvének metaphysikai részében is gondoskodva van, hogy a száraz abstractiók ki ne fáraszszanak ; azok az itt bőven szolgáltatott természettudományi adatok a speculáció tisztaságának rovására vannak ugyan, de sekélyességgel őt itt sem lehet azért vádolni. Még több érdekességet kölcsönöz Hartmann könyvének a tartalom különös vegyüítsége. Oly elemek, melyeknek összeférhetőségére alig mert volna valaki gondolni, itt szép békességben látszanak térni egymás mellett. Nat lupus inter oves. Annál hálásabban fogadják Hartmann találmányát azok, kik az ellentéteknek tudatara jutottak s azok kiegyeztetésére elvesztették minden reménységöket. Pedig aki szokott gondolkozni azok lelett, miket tapasztal, tanul, amiket sejt, hisz, amit érez és amire vágyik, annál már mutatkozik az a belső meghasonlás, mely legtöbb léleknél gyógyithatlan betegség marad : örökké ingadozni az ellentétes nézetek között, egy elvet sem érlelni meggyőződéssé, ösztönszerűleg hajtatni a hivésre s a kételkedés miatt soha sem juthatni annak nyugodalmához. Valljuk meg, a korszellem, a társadalom, az iskola mind előmozdítják e betegséget. Mindenütt zavar, határozatlanság, kétely és szédelgés. Más világnézletet tanít a gyakorlati élet, mást az egyház, mást a tudomány; sőt az egyes tudományok világításánál is különbözőleg lehet felfogni emberi érdekeinket, hivatásunkat, kötelességünket. S ne gondoljuk, hogy e hatások és ellenhatások közt otthonosan érezné egy ember is magát. (Folytatása következik.) Dr. Bihari Péter. KÖNYVISMERTETÉS. „ Vázlatok, közönséges-, ünnepi- és alkalmi egyházi beszédekhez. Segédkönyv ref. lelkészek számára. Irta Nagy Lajos mike-pércsi ref. lelkész. Debrecen, 1880.* Nem tartozom azok közzé, kik minden ujabb predikációs könyv megjelenésénél dühbe jönnek ; kik az evvel való foglalkozást egyházi irodalmunkban hatarozott kórjelenségnek tekintik s ha e lapok szerkesztősége által rendelkezésemre bocsátott térrel gazdálkodnom nem kellene, meg is kisérteném aggodalomoszlató okaimat elmondani. Így azonban majd csak akkor mondandom el, ha esetleg szerencsés lehetek, talán a közel jövőben egy sikerült beszédgyüjteményt ismertetni. Már itt meg kell jegyeznem azonban, hogy a prédikációk iránti minden jó indulatom dacára is, a szóban levő vázlatok megjelenésének egyátalán nem tudok örülni. Nem pedig azért, mert én egy egész kötet ilynemű terméknek közrebocsátását egyetlenegy elfogadható okkal sem tudom támogatni. Avagy hiszi-e valaki, hogy ez a könyv irodalmi szempontból jogosult, gyakorlati szempontból pedig szükséget pótol? mert én nem hiszem. Sőt ezt már én is határozott kórjelenségnek találom s irodalmi szempontból tekintet nélkül elítélendőnek, hogy valaki vázlatokkal, tehát be nem végzett művekkel lép ki a nyilvánosság szinterére. Igaz ugyan, hogy szerző, bár munkáját »úttörőnek* nevezi, e téren már nem egészen úttörő, mert úgy a régi jó , Erdélyi prédikátori tárban®, mint a Fördős-féle jPapi dolgozatok* füzeteiben, valamint legközelebb Szász Károly összegyűjtött munkáinak eddig megjelent kötetében is találunk elszórva egy-egy vázlatot, de mindez nem elegendő arra, hogy elismertesse velünk N. L. ur könyvének irodalmi jogosultságát. Hiszen lehet nagyobb gyűjteménybe vázlatot is felvenni egyet-kettőt, abból a célból, hogy ez által a szerencsésebb tervelők mintegy eltanultassálc gyakorlatlanabb szónokokkal a meditálás titkait, az inventio mesterségét — de csakis ebből a célból. Vagy helye lehetne még ilyen csonka munkák közrebocsátásának akkor, ha azok egy zseniális, országosan elismert egyházi szónoknak irodalmi hagyatékát képeznék s mint ilyenek telve lévén örökszép gondolatokkal, dicsekedvén mély s eredeti felfogással, igy csonkán is, egy egész irói nemzedékre termékenyítőleg hatnának. Ennek felette ha valami történik, az az irodalmi jogosultság ellenére vagyon. De tovább menve, én azt sem hiszem, hogy ez a munka gyakorlati szükségen segítene s avagy csak a legkisebb mértékben is hiányt pótolna. A szerző hiszi, hinnie kell, mert különben nem állott volna elő vele. Hiszi nevezetesen i. azt, hogy a mai papság (különösen a fiatalja) dolgozni egyátalán nem szeret s irtózik minden komolyabb munkálkodástól. S ez az oka — mint előszavában mondja — hogy napjainkban oly nagy a , kereslet* a kész egyházi beszédek után, pedig ebben nagy veszedelem rejlik, mert minél több kész egyházi beszéd jelenik meg, annál inkább alászáll lelkészeink szellemi niveauja. Hiszi 2-or azt, hogy az olyan szónok, a ki nem saját egyházi beszédeit szokta szónokolni, semmit nem