Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-03-27 / 13. szám

vagy bölcsészeti, akár a nevelési tudományok, ha egy-egy nagyobb lépést tettek előre, az egyház törvényes hatóságai rendesen hátrább maradtak egy-két lépéssel, két három évtizeddel az ujabb vívmányok harcosai, annyival inkább előportyá/.ói megett, s hazai egyháztörténelmünk is számos példával tudná illustrálni, hogy az egyházi ható­ságok miként akadályozák, sőt néha üldözték azokat, kik koruk uj s később általános diadalt nyert eszméi által megragadtatva, azoknak hazánk­ban is előharcosaiul csaptak fel. Es ez igen ter­mészetes, sőt némileg — tekintve az ily testü­léteknek conserváló, moderáló hivatását — he­lyeselhető is. Nagyon természetes, mert hisz azon' fő egyházi hatóságokat többnyire érdemekben megőszült s igy oly egyének alkotják, kik egy jó félszázaddal előbbi kor szülöttei, kik mint a reform eszmék bajnokai nőttek fel, és emelkedtek fel most elfoglak állásukba, csak hogy ők azon reformeszmék bajnokai voltak, melyek három-négy évtizeddel előbb hozták mozgásba a világot vagy hazánkat; oly férfiak alkotják, kik élethivatásuk­nak tekintették a tanulást, a kor szellemével való haladást; haladtak is, ismerik is a legújabb idők vezéreszméit, s Telkük egyik felébe be is fogadták ezeket is; de azért lelkük másik s talán nagyobbik felével az ifjúi kebel melegségében megfogamzott, s általuk évtizedeken által ápolt eszméken s in­tézményeken csüggenek. S így nem csoda, ha a mi ez idő szerinti egyházi hatóságaink is nem lelkesülnek oly hévvel a mai kor tanügyi reform­eszméi mellett, mint lelkesülnek az ifjú harcosok; ha nem engedelmeskednek oly vakon a modern kultúrának még sok tekintetben ki sem próbált követelményeinek — ők, a kik a régi rendszert s régi usust nem tartják annyira kárhozatosnak, mint az uj idők reformerjei. Hiszen a mi régi berendezésű tanintézeteink is — gondolják s mond­ják ők — mennyi jeles embert neveltek ugy az egyháznak, mint a hazának! A fő ok azonban nem ebben rejlik; mert hiszen az ezen javaslatokat tárgyaló egyházi és konventi testületeknek ugy ifjabb, mint idősebb tagjai között számosan voltak, kik a tanügyi dol­gokat illetőleg is korunk műveltségének teljesen a színvonalán állanak, s mind az egyetemes tan­ügyi bizottság, mind a konvent több pont tár­gyalásánál világosan kimondotta, hogy videó me­liora proboqne, de a viszonyok kényszeritő hatal­mánál fogva ajánlom a kevésbé jobbat. Igen a viszonyok! Nagy zsarnokság ez. Üres konyhának bolond a gazdasszonya — mondja a példabeszéd, s másrészt mondhatná a példabeszéd, hogy a kinek pénze van, esze is van annak. Legalább a konventünk tudom, hogy bölcsebben intézkedett volna, ha egy tölt pénztár kulcsa lett volna ke­zében, s nem kellett volna az ismeretes szegény­ség miatt hol jobbra hol balra tekintgetnie, a sokféle nyomasztó viszonyokkal alkudoznia. Nem a belátás s akarat hiánya alakította azon tanügyi javaslatot olyanná, hogy benne az eszmények után haladó barátja a tanügynek minden lépten nyomon megbotlik, hanem nagyrészt olyanná alakították a viszonyok. A konvent egyik kezével iskoláink emelésén munkálódott, másik kezével pedig folyvást az iskolát fenntartó testületekre nehezedő terhet mérlegelte; s rajta volt és van a konvent, hogy tanodáink az ujabb kor által ki­jelölt színvonalra felemelkedjenek; de irtózik azon gondolattól, hogy a mely intézeteink ezen vonalt azonnal meg nem közelítik, azokat végkép vissza­taszítsa, megölje. Ez a legfőbb oka annak, hogy konventünk némileg félmunkát végzett. Igy p. o. mellőzte a tanári fizetés minimumának megállapí­tását, mert ha aránylag csekély összeget állapít meg, ezt több iskolafenntartó testület hajlandó le­hetett volna maximumul tekinteni, s ez által a tanári fizetés időnkénti javítása akadályoztatott volna; ha pedig oly fizetést állapít meg, mely a ^ tisztességes * nevet méltán megérdemli, félő, hogy a tanintézet bezárását idézte volna elő. S ilyesféle okokból származtak a javaslatnak egyéb hiányai is. De hát hadd hulljon le a férgese — mond­ják kivált az egyház körén kivül álló tanügyi barátok — legyen inkább kevesebb tanintézet, de jó, mint sok selejtes. A mely testület nem akar, vagy nem képes a kor kívánalmainak eleget tenni, az zárja be iskoláját. Ez az a keserű tanács, melyet egyházunk sehogy sem akar befogadni. Nagyon kedves gyermekei áz iskolák a mi egy­házunknak, és hej nagyon rossznak kell annak a gyereknek lenni, a kit egy gyengéd szívű apa és anya meg tud tagadni, s enged vesztére ro­hanni. Egyházunk szíve is nagyot dobban s meg­rendül mindannyiszor, midőn egy-egy tanintézeté­nek ajtaja véglegesen becsapódik. Siketté, ma­kacscsá lesz a modern kultűra bármily hangos követelése előtt is, midőn neki gyermekét kellene kitagadnia, megölnie —•' gyermekét, de a ki egy­szersmind istápja is neki. És nem csak neki, de nemzetének is. A középtanodáktól — mert hiszen főként ezek le­begnek a javaslatot megtámadok szemei előtt — az utóbbii negyedszázad alatt igyekezett a divatos áramlat nemzetünket elidegeníteni, s miként ezelőtt négy évtizeddel divatos szólammá lett: Tengerre magyar! — ép ugy divatossá lett később • reális pályára fiatalság! Nem akarom az ezen pálya felé haladókat visszaterelni, mert bizony szükséges, hogy nemzetünk ezen irány­ban is tért foglaljon, szükséges, hogy az anya-

Next

/
Oldalképek
Tartalom