Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1881-03-06 / 10. szám
A nagyobb rész azonban nem hajlandó viszszatérni az egyház ama tanainak hatalma alá, melyeknek egyszer búcsút mondott. De mert vallásos táplálék után eped, más álutakra téved. Letérdel áhitatos bámulattal a spiritismus, a szellemidézés, a magnetismus trónja előtt, elfelejtvén, hogy minden józan természettudós vagy orvos a jelenések csudaszerü nymbusát kegyetlen kézzel széttépi. Mint régebben Mesmcr, úgy ma Hansen tüntetéseihez tódulnak számtalanok. Ez annak a jele, hogy a pessimismusnak testvére a mysticismus. De jele annak is, hogy az emberiség szabadulás után kiált azon keserű helyzetből, melybe egyrészt a realismus csalódása, másrészt a dogmahivést követelő egyházak szava által sodortatott. A ki ébren figyel, hallja, miképen zeng — tudva és nem tudva —az emberiség ajkáról azon sóhaj : „LeJlcem szomjúhozik Isten, az élő Isten után." De az odavezető nyílt ut még ismeretlen. Korunk itt olyan* mint a szobában fogva tartott madár, melynek ablakot nyitottak szabadulásra. Felheviilésében kétségbeesetten röpdös ide s tova s keményen ütődik a falakba, míg fáradtan lerogy ; de kipihenve s nyugodtságát visszanyerve, megpillantja a nyitott ablakot, mely szabaduláshoz vezet; egy szárny-csattanás — és a tiszta légkör hullámain felemelkedik ég felé, öröm zengéssel dicsőitvén a világ urát. Igen, de hol van ezen nyitott ablak ? A dogmatikai egyháznál nem ; ez elfelejtette, hogy már volt egyszer a legközelebbi multunkban oly általános egyháziatlanság és hitfelekezeti közöny mint ma. Midőn a mult században a németországi irodalom oly nagy lendületet vett és az egyházi gyámkodás bilincseit magáról lerázta; midőn bölcsészet és költészet addig nem sejtett virágai a mívelteket magukkal ragadták; ezek tömegesen szakítottak az egyházzal és Schleiermacher 1799-ben ezekhez irta az ő „Reden über Religion an die Gebildeten unter ihren Verachtern" cimü munkáját. A dogmatikai egyház nem tudja, hogy ezen bajt, melynél fogva még századunk elején a templomok üresen állottak, elsöpörte volt nem az orthodoxia, hanem a nagy német szabadságháboru. A dogmatikai egyház nem veszi észre, hogy korunk pessimistikus jellemvonása ugyanazon érzületen nyugszik, mint a keresztyénség; azon érzületen, hogy ezen világ és annak javai, nem elégíthetik ki az emberéletet; hogy vallás és vallásos érzület nem más, mint menekülés a mulandóséujból 2,z örökkévalóságba, a világból Istenhez. Nem emlékezik, hogy a keresztyénség épen a pessimistikus világhangulaton, mely akkoriban is karöltve járt a mysticismussal, létesítette nagyszerű épületét. Az is kikerülte figyelmét, hogy korunk vallásos vágyódását elég hangosan az által is bizonyította be, hogy Strausz I). „Der alte und der neuc Glaube" című utolsó művét hidegséggel visszautasította. Mindezek azon követelésre bátorítják az elfogulatlan szemlélőt, hogy a vallási fogságból az igazi vallásosság szabadságához vezető nyitott ablakot ne az orthodox evang. egyháznál és még kevésbé a róm. katholicismusnál keressék. De hát hol r Németországon azt állítják, hogy az ottani „Protestanten-Verein"-nál ; ez tartaná nyitva kortársai számára azon ablakot, mely az igazi vallásosság tág és szabad egéhez vezet, mert törekvése az, hogy lépcsőzetes, erőszaknélküli fejlődés folytán az egyházat a szűkkeblű confessiot hangoztató szellem felhagyására bírja és a vallás és tudomány kétségbevonhatlan igazságainak kiengesztelését eszközölje. Bátorítva van ezen nemes fáradozásra azon meggyőződéstől, miszerint jelen nemzedékünk azon bölcsészeti, irodalmi és természettudományi vívmányokat, melyek minden szellemi tűzpróbát kiállottak, korántsem hajlandó, a bizánci időből származott vagy az orthodoxia által őrizett, és gyarló emberektől formulázott egyházi tantételekért felcserélni. Bebizonyítani akarja, hogy a tennálló egyházakat fenyegető veszély nem a vallási eszmék fejlődésében, hanem a szabadság gátolásában és eltiprásában rejlik. Annyi bizonyos< ( így szól Honig — ha egyházaink ezentúl is makacsul fognak ragaszkodni a rideg confessionalismushoz, akkor feltartózhatlanul a végfelbomlás felé sietnek és egy uj, a mai világnézlcteu alapuló valléistársulat téimad. A „Protestanten-Verein" e krisisnek, mely az összéletre keserű fájdalmakkal volna összekötve, elejét venni és a vallásosság újjászületését eszközlő vezérszerepet a protestantismusnak biztosítani akarja a tökéletes lelkiismereti szabadság érvényesítése által/ Ez volna a létező zavarból a szellemi szabaduléishoz vezető nyitott ablak. Egyébiránt elég! Mi, kik hála Istennek más viszonyok közt élünk e tekintetben, mint németországi hitsorsosaink, a hézagosan reproducált elmefuttatásból mégis két fontos igazságot tanulhatunk. Az első az, hogy korunk vallásos jelleme nyilvánul a régi emberi tantételekhez ragaszkodó egyházak iránti közönyben és azon vágyódásban, hogy vallási meggyőződésünk formuláztassék elvalahára a jelen világnézlet szerint. Hogy tehát mai nemzedékünk gyakorlati követelése egyszersmind az, hogy a fenálló egyházak szűnjenek meg apáink háromszáz év előtt kifejezett hitvallásaikat a jelen emberiségre reá erőszakolni, mert korunk világnézlete elődeink világfelfogásánál magasabb, tisztultabb és tökéletesebb. A második igazság az, hogy korunk nem oly vallástalan, mint azok, kik a hitfelekezeti hűséghez ragaszkodnak, állítani szeretik, mert minden fogyatkozásai mellett a