Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-11-14 / 46. szám

tiánkat képviseletével megörvendeztette volna. Szavaik a testvériesség s rokonérzet mély szavai valának. Felváltotta őket Pápa város küldöttsége, tanúbizonyságul annak, hogy Tarczyt övének hiszi, vallja és tudja — s ha kellene, mint hajdan Homerért Athene, megkiizdene érte a versenytárssal. Megtelett hanggal a terem minden legkisebb zúga, mikor a helybeli ág. evang. gyülekezet küldöttsége élén, annak virágos nyelvű hitszónoka, bőséggel rakta tanárunk halántékára, az elismerés szebbnél szebb virágcsokrokból készült koszorúját. A helybeli ág. ev. gyülekezet után a helybeli ref. ev. gyülekezet tagjai tisztelkedtek. A főiskolai növendék lelkészek küldöttsége sem mulasztá el szeretett tanára iránt e napon is meghozni a tisztelet adóját. Sugár termetű fiatal élet áll a terem közepén ; a jogászok karának, küldöttsége az, híven tolmácsolják küldőik kebelének az érdem által lett megihlettetését. Orgonasíp rendben ismét fiatalok foglalják el a tért; ez a gymnazialis nyolc osztály képviselete, — maga a szónok alig tud hangjához jutni a nagy érzés miatt- s tetőtől talpig reszket, midőn azt az ízletes vánkoson nyugvó ezüst cserkoszorút átnyújtja. Jő a képző-társulat lant és koszorúval, a koszorún széles fehér szalag aranyos betűkkel a lantot egy alkalmi óda képviseli, melynek ügyesen elszavalt végszavai: Ötven év sok ! hajh ötven év alatt, Örömben búban hány szív megszakadt ! nem egy szemre az elérzékenyülés harmatát idézik. Közben az iskolai énekkar háromszor hallatta zengzetes mutatványait, meíyek közül mindegyik pályázott az ünnep méltóságával. A megtiszteltetést betegeskedés miatt majd iilve majd állva fogadta a jubiláns, végre összeszedte minden lelki erejét, beszédében felvonta emlékezete előtt a multak kárpitját, s gondolataival ott járt, hol a költő megpanaszkodva éneklé, hogy SA lyányka nem érez, az ifjú nem ért, Nincs koszorúja szerelmeidért.* majd innen visszaszállt a szerencsésebb irodalmi vívmányokra, s lelkével egy szebb jövőnek látásán megpihent. Őszinte hálás érzettel köszönetet nyilvánított a ritka szerencse ritka élvezeteiért. Már az ünnepély előtt, annak folyama alatt és után, a távirda sodronyai egyre működtek a Királyhágótól egész a Kárpátok aljáig, a falukból, mint az ország fővárosából, miniszterektől mint egyesektől, akadémiától, mint községektől jövő iidvkivánatok s elismerő nyilatkozatok meghozásában. A magyar égről ennyi szép csillag, nem hull mostanában; köztük ragyog az is, melynek sugarainál a fejedelmi elismerésre találunk, midőn azt olvashatjuk, hogy a szellem mai napon megtisztelt bajnokát, Magyarország királya díjelengedéssel királyi tanácsosává kinevezte. Délután 3 órakor a tisztelgők seregét közebéd hívta össze, melynek érdekességét növelte még az is, hogy ekkora hazánk regénykirálya Jókay Mór, az ünnepeltnek egykori tanítványa is megérkezett. Felköszöntésekben természetesen nem volt hiány. Csak az sajnos, hogy a kinek életétől annyi kebel hevült, s annyi szív feldobogott, Tarczy Lajos, már több idő óta tartó betegsége miatt lábáról másnap ismét leveretett. Kis Gábor. 25 éves jubileum. Távol vidékek lelkészei, ha időnkint egy-egy magvas egyházi beszédet kezökhez keríthetnek, annak szerzőjéül valami jó korbeli férfiút képzelnek magoknak, állítván „csak egy hosszú élet képes megszerezni, még hosszabb tanulmány által ennyi bölcsességet.(

<

Még maga Arany János is azt mondja ; „A bölcs ige terem öreg ember ajkán/ Rajta tehát mi volna csudálkozni való. Az élet logikája mutat reá ezen következtetés jogosultságára. De hogy azok, kik netán Trsztyenszky Gyula geresdi lelkész s kiérdemült esperes felül is e véleményben volnának, midőn fenn szarnyaló, költői fantasiával írt megragadó egyházi beszédeit olvassák, melyeket a kritika mindég csak érdemek szerint tudott méltatni és soha sem érdemeken felül; azoknak fülbe súgom e nagy becsű egyh. lap hasabjain, hogy bizony a mi Trsztyenszky Gyula atyánkfia épen nem jó korbeli, legfölebb a legszebb korú férfiúnak mondható ! mert ma még csak 46 éves, 1834-ben születvén. És bár oly fiatal, még is folyó évi okt. 3-án a n -geresdi gyülekezet, midőn rögtönözve jubileumot rendezett a maga kebelében, Trsztyenszky Gyula úr 25 éves jubileumát ülte meg a lelkészi pályán. Ugyan is nevezett, érdemekben gazdag lelkésze a n.-geresdi evang. egyháznak 1855-ben szenteltetett pappá, 1868-ban pedig már az alig 26 éves ifjú esperesévé választatott a fehérkomáromi egyházmegyének mint szendi pap. Szendrol hivták őt meg jelenlegi hívei az úr nyájanak legeltetésére a népesebb egyház kebelébe ezelőtt 20 esztendővel. Azóta sok egyháza a dunántuli evang. kerületnek fordult feléje bizalmával, de mind hiába, a geresdi nép rokonszenve, hű ragaszkodása Geresdhez kötötte ugy, hogy onnan megválni épen nem tudott. Ennek a megbecsülhetlen hű ragaszkodásnak akart az egyház kifejezést adni, midőn váratlanéi meglepi pásztorát, és a nyáj adja tudtúl a pásztornak, hogy ő ma jubiláns. Simon István volt a gyülekezet nemes érzelmeinek kifejezője, ő tolmácsolta a lelkész előtt azt az örömet, mely ma a gyülekezet öröme, ő kölcsönzött hangokat azon minden kebelben élő óhajnak, hogy kit jelenben Geresd mint 25 éves pályafutott papot üdvözöl, az ujabb 25 év múlva mint 50 éves lelkészt újra Geresd üdvözölhesse. Simon István urat, mint a gyűleke-