Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1880-11-14 / 46. szám
joggal vélte adhatni a transcendentalis idealismus s empiricus realismus nevet. S valóban nem hiányzik annál sem az idealistikus, sem a realisticus vonás. A metaphysika addig féltve őrzött tételei: az akarat szabadsága, isten létele, a lélek halhatatlansága száműzettek a tudományos megismerés köréből, az ismeret korlátozva lőn a tapasztalat szűk világára. Ez eddig empirismus. De az empirista nem sok örömet talál abban, mit a transcendentalis aesthetika és analytika aposteriori ismerettárgyul meghagynak. A tüneményeknek csak a mi értelmünk törzsfogalmai — a kategóriák — kölcsönöznek összefüggést, a tapasztalati világ lényege az alak bennünk van s maga az anyag a tünemény is a mi szemléletünk, a mi képzetünk, a mi térileg és időleg felfogott, egybefűzött érzeteink ; a tér és idő a mi szemlélésünk apriori alakjai. Mi az tehát, a mi nem csupán bennünk van az ismeret t tárgyvilágából? Az ami érzeteinknek megismerhetlen, de elodázhatlanul létező és ható oka, egyszersmind ismereteink „ne tovább*-ja a Ding an sich. Nem valószínű, hogy a Ding an sich Kantnál csupán határfogalom akart volna lenni, mely megjelöli, meddig járhat szilárd alapokon a mi okoskodásunk s hol kell megállapodnunk, ha üres ábrándozásokba nem akarunk mélyedni. Tény az, hogy a Ding an sich magánál Kantnál több az egyszerű tilalomtáblánál. Az okiság viszonyát hallgatólagosan elfogadja Kant is a Ding an sich s a mi megismerésünk világa közt. Es így legalább egy kategória alkalmazható arra is, ami nem tünemény, de a tünemény egyik oka. Szóval, bármint kerüli, az az ismeretlen meg-megjelenik Kant számításaiban, többször mint szeretné. Mintha sejtelme lett volna követőinek szellemi hadjáratairól, melyeket a tüneményvilág Macedóniájával meg nem elégedve az ismeretlen világ meghódítására kezdenek, vi.ágosan kimondja, hogy ez az ismeretlen csak az x, melyhez semmi közünk, melyet csak a mathematikai műtétei könnyebbsége kedveért kell felvennünk. Ez utódok magának Kantnak műveiből megtanulhatták, hogy ez az x nemcsak kisegítő, de sőt kiküszöbölhetlen tagja az egyenletnek s igazi megoldásra nem juthatunk, míg ez ismeretlent az ismertekből meg nem határozzuk. Dr. Bihari Péter. (Folytatáa következik.) KÖNYVISMERTETÉS. Oláh Károly gyakorló könyve a népiskolai énektanításhoz. A Prot. Egyh. és Isk. Lap 38-ik számában Kálmán Farkas, Oláh Károly „Gyakorlókönyv a népiskola énektanításhoz* című művét ismerteti. Ez ismertetés sajátságos kíváncsiságot költött fel bennem, úgyannyira, hogy a művet meghozattam. És mit tanultam belőle ? Azt, hogy Kálmán Farkas bírálata nem egészen ment a tévedésektől. Azt mondja nevezetesen bíráló a többi közt, hogy e „kis fiizetecske valami olyan újat tár élénk, mit a népiskolai énektani könyvekben nem láttunk*, továbbá, „hogy az eddig megjelent népiskolai énektanitó könyvek nem a kis gyermek gyenge elméje-és felfogásához voltak alkalmazva, amennyiben mindannyi a vonalrendszer ismertetésével kezdi a tanítást.* Ezen állitások tévesek, mert Olah kérdéses művecskéjének születése előtt mintegy nyolc esztendővel már tekintélyes szakférfiak ugyanily methodusban kitűnő tankönyveket irtak ; ilyen p. o. a többi közt Bartalus István „Éneklő ABC*je, továbbá Sz. Nagy József „Énektanitó vezérkönyve*, mely jeles művek a m. kir. vallás,- és közoktatási ministerium által mint koszorúzott pályamunkák lettek kiadva. Olvassa el K. F. úr ezen most említett műveket s látni fogja, hogy azok nem a vonalrendszer ismertetésén kezdik a tanítást és sokkal inkább kis gyermekek gyönge elméjéhez vannak alkalmazva, mint Oláh Károly műve. Aztán higyje el nekem K. F. úr, hogy az előtte olyan újnak feltűnt énektanitási módszert se nem Oláh Károly se nem Szotyori Nagy József, és nem is Bartalus István találta fel, hanem Dr. Heinroth János, a göttingai egyetem zeneigazgatója, ki 1828-ban, tehát ezelőtt 52 évvel megjelent röpiratában már ugyanily methodusban annyira egyszerűsítette az énektanítást, hogy a létező 24 hangnem helyett csak három kemény és három lágy hangnemet vett fel tanítás végett ; az eszme tehát Heinroth Jánosé. Bartalus és Nagy József csak is Heinroth methodusát egyszerűsítették az által, hogy három kemény és három lágy hangnem helyett csupán egy kemény és egy lágy hangnemet vettek fei. Es ezen kitűnő műveknek Oláh Károly könyve csak gyenge utánzata. Nem kétlem azonban, hogy maga a szerző saját könyve nyomán alaposan taníthat, de olyan tanitó, aki nem bír szerző zenei képességével, egyedül ezen könyvre szorítkozva, sohasem fog kellő eredményt elérni; mert a könyvnek öreg hibái és hiányai vannak, s ezek a következők : 1., Hogy a szerző, műve mellé vezérkönyvet nem irt; pedig tudni való dolog, hogy néptanítóink — tisztelet a kivételeknek — nem valami erősek az ének- és zenetudományokban. 2., Hogy a könyv elején mindjárt 4 /4 ütenyben gyakoroltat s így a dallam nehézsége mellett egyszerre erős rithmikával is gyötri a „kis gyermek gyenge elméjét* ; holott a rithmika nehézségeivel is épúgy, mint a melodika nehézségeivel egyszerre ugyan, de fokozatosan kell a gyermeket megismertetni. Azért eleinte 2 /4 ütény tökéletesen elegendő, és csak — mint Bartalusnál látjuk — az ötödik hang tanúlásánál vezethetjük a gyermeket a 4 /4 üteny tanulásába. 3., Némely hangok tanulására nagyon heves gyakorlatot ír ; ennélfogva : 4., Egyik és másik gyakorlat közt hézag támadt; mint p. o. a 7 §-ban a 4-ik gyakorlat megtanúlása
