Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1880-02-01 / 5. szám
látva halotti beszédekkel. Vannak ilyenek Fábiántól, I Gyöngyosytől, 1 leiszlertől, Illyéstől, Kozmatói, Lakatos- ! tói, Lukácstól, Mak'áry Papptól, Margócsytól, Papp Károlytól, Révész G.-től, Tompától, Péterffytől, találhatók a gyászesetekre vonatkozó papi dolgozatokban, és a különféle esetekre vonatkozó papi dolgozatokban szintén. Mellékesen azonban legyen szabad megemlíteni, hogy én részemről a halotti predikátiókat sohasem nevezném el »dicsbeszédeknek,* még akkor sem, ha tartalmuk csakugyan nem allana másból, mint túlságos dicsérésből. Nem különcködésből ; sem nem azért, mert már a latin közmondás is azt tartja, hogy »de mortuis nil nisi bene,( < hanem azért, mert a lehető legbővebb nyájasság mellett a gyászbeszédekben akaratlanul oly : dolgokat is érintünk, melyek keserűségüknél fogva az , édesgetést kellő mértékben ellensúlyozzák. Különben nem is képzelhetek magamnak oly protest. gyakorlati lelkészt, ki azon kellékről, melyek egy gyászbeszédhez megkívántatnak, alapos tudomassal nem bírna. Hiszen még theologus-korunkból emlékezetünkben van, hogy e kellékekről például Hűffel Lajos, a néhai bádeni praelatus, így szól : »A szónok állapodjék meg az elhaltnak mindennapi körülményeinél és ovakodjék minden tüzetesebb észrevételek- és megjegyzésektől, legyenek azok előnyösök vagy hátrányosak. A halotti prédikáció sohase legyen a szó teljes értelmében az elhunytnak jellemrajza, mert igen sok dolog nagyon bizonytalan, kockáztató színben tűnnék fel, a lelkésznek pedig mindig igaznak kell lenni. Ha a hallgatók a kimúltnak életviszonyait jobban ismerik, mint minőknek a lelkész azokat ecseteli, akkor a lelkészi hivatás tekintélyéből mindig veszt, és a gyászbeszéd a megvesztegetésen megvásárolt hizelgéshez hasonlít. De még gondosabban tartózkodjék a lelkész a feddéstol mint a dicséréstől, és sohasem ítéljen el valakit. A legjobb ember Isten előtt bűnös ; de a legnagyobb bűnösnek is nyitva áll még egy út az isteni kegyelemhez és a lelkész soha sem bíró. Leginkább pedig kerülje a lelkész a finom, és takart célzásokat, mert azok mégis megértetnek és épen úgy sértenek, mint a leplezetlen elitélés, azon felől még a lelkészre a csalfaság és gyávaság színezetét hárítják. Mindenek előtt oda törekedjék a gyászszónok, hogy hallgatóit a muló, érzéki világ fölibe, az Istenhez és azon jobb léthez, melyet mindnyájunk reménylünk, felemelje. Ebben fekszik a legerősebb vigasztalás a gyászolók és a legjobb épülés a többiek számára. Ajánlhatni e tekintetben a következő thémákat: Mily lelkületre kell szert tennünk, hogy a földi életből való elköl- ; tözésünk vidám legyen; hova vezéreljen minket azon gondolat, hogy minden léptünkkel sírunkhoz közeledünk ; mily fontos ama meggyőződésünk, hogy a halál valódi életünket legkevésbbé, sem szakítja félbe; a jó embernek halála. A halál álom; mily édes az elhúnytnak nyugalma; miért sirtok ti ? Te boldog vagy, néked igen jó dolgod van; a keresztyénnek vigasztalása kedvesei sírjainál; mi viszont látjuk egymást ; ő elvégezte dolgát; atyám házaban sok hajlék van; hol vannak, kiket siratunk r az elhunytnak szava a hátramaradottakhoz ; az élet mulandó ; a halál gyermekeinknek — aggjainknak legjobb ellátása; a halál csak átváltozás; a kötelességszerű határ, melyet halottaink feletti fájdalmunknak szabnunk kell.* Azonban nemcsak hogy ezt tanultuk, hanem ha az idevágó ujabbkori műveket olvassuk, tapasztaljuk, hogy halotti beszédeinkre nem igen illik a „dícsbeszéd" elnevezése. Akár a hazai gyászszónokok műveit, akár a német gyakorlati egyházi irodalom terén egy Oemler, Reinhard, Dietsch, Lang, Veillodter, Friedrich, Ohly és Florey dolgozatait nézzük, meggyőződhetünk, miszerint ezeknek halotti prédikációiban a dicsérés épen nem képezi a főtartalmat. Volt ugyan egy kor, hol az általam kifogásolt megnevezés teljesen reájok illett a halotti beszédekre. Előttem fekszik egy német halotti predikatiós könyv 1680 ból egy lipcsei paptól, melyben minden egyes dolgozat nem más, mint dicsbeszéd a szó legteljesebb értelmében. Mégis az abban előforduló beszédek igen figyelemre méltók, még pedig hosszúságúkra nézve. Bátorságot veszek magamnak e könyvből egy némely helyet idézni. Itt van többek közt egy gyászbeszéd ezen thema felett : »Juristen, gute Christen.* A beszédnek, iletőleg annak, ki felett a beszéd mondatott, teljes címe így hangzik: Juristen, gute Christen, bei christlicher Leichenbestattung Herrn Nicolai Creusels, der Philosophie und beíder Rechten fürnehmen Doctoris, des Chur- und Hochfürstl. Sachs. Ober-Hofgerichts und Juristen-Facultát ansehnlichen Assessoris, des kleineren Fürsten Collegii Collegiati, der Universitát wohlverdienten Syndici und weitberühmten Consulentens in Leipzig, den 13. Augusti An. 1676 in der Paulini-Kirchen aus Prov. IIX. 15—16. az exordium 7 lapra, az egész beszéd 28 lapra tetjed ; az utána következő élet rajza az elhunytnak pedig 3 lapot foglal el, tehát a beszéd és az életrajz 38 lapot vesz igénybe. A bevezetés így kezdődik: „Minthogy Barák és Debora szép diadal- és öröménekükben többek közt a juristák és törvénytudókról a következőt éneklik : Machirból fejedelmek jöttek és Sebulonból kormányzók lettek az irótoll által (Jud. V. 14.), mi erről ez alkalommal méltán megemlékezünk, mert az, kinek most az utolsó tiszteletet adunk, szintén az irótoll által kormányzóvá lett. . . . Együtt vagyunk ennélfogva, hogy a boldogultnak dicsőítésére és saját épülésünkre a szentírásból egynémelyeket meghallgassunk. Ezt annál inkább tesszük, mert igen szép két szó az, melyet Barák és Debora a jogászok megnevezésére használnak. Mechokekim alatt értenünk kell a törvényhozókat és bírákat, úgyszintén a jeruzsálemi udvari főtörvényszék és a jogi facultás híres ülnökeit, melyekre ősatyánk Jákób (Gen. XLIX. 10.) is utal. . 10
