Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-02-01 / 5. szám

Varga 1: Lélek- s gondolkodástan. Vandrák /: Logika s lélektan. Überweg-Sigwart. Gondolkodástan Zimmermann-Riedl: Lélektan. 1873 Összeállította Békési Gyula. debreceni gymn. igazgató. Tanítóképző és népiskola. A kik nevelésügyi szaklapokat olvasnak, azok előtt nem uj az az eszme, miszerint az egységes, erőteljes fejlődés céljából igen szükséges volna a népnevelés fentirt két főtényőzéjét szorosabb kapcsokkal egymáshoz fűzni. Egy mederbe kell gyűjteni azon erőket, melyek egy célra törekesznek, hogy hatásuk nagyobb, tartósabb és gyümölcsözőbb lehessen. Nemcsak az a jc származnék az eszme megvalósításából, hogy az egyesült erők nagyobb hatalommal törhetnének előre az akadályok között, hanem származnék mind az a jó, a mit az egyéneknek egymásra gyakorolt kölcsönös hatása eredményez. Mind a két fél tökéletesednék általa. Az iskola csak ezen huzamosabb s folyton tartó hatás alatt lenne képes igazán megemészteni azt, a mit a tanítóképző részéről magába fogadott; emez pedig az iskolát folyton szemügyre véve, benne képes a tápanyagot a legmegfelelőbb módon elkészíteni s a legcélszerűbb alakban feladni. Épen azért már több izben megpendült itt ott ez a gondolat s hozzá értő szakj-érfiak — falusiak és városiak — tűnődtek megvalósításának útja módja felett. A soproni tanítóképző igazgatósága tehát, a mely, mint Bognár Endrének az Egyh. s Isk. Lap mult évi 50-ik számában megjelent cikke folytán értesülök, indítványba hozta, hogy a tanítóképző a népiskolákkal szorosabb viszonyba lépjen, számos ügybuzgó tanférfiu óhajtásának felelt meg. Miért kellett tehát ezen fellépés, ezen indítványozás forrását máshol: homályos, ködlepte, barátságtalan vidékeken keresni ? Ha mindenki, legalább a hozzáértők, tudják, honnan fú a szél, mikép szánhatja valaki magát arra, hogy annak eredetét titkos barlangok rejtekeiben fedezze fel ? Bognár Endre fentebb említett cikkében e munkára vállalkozott. És ámbár csak gondolja, hogy ő találta meg az indítvány igazi okát; azért nem tartózkodik egyenesen kimondani, hogy megtalálta, és egy súlyos vádat sújtani azon tanári kar fejéhez, mely a prot. egyháznak ama drága intézetet mind e mai napig oly karban tartotta, hogy ez az állami intézetekkel nemcsak kiállja a versenyt, de bizonyos tekintetben utólérhetlenűl maradt. Pedig a tanítás és nevelés oly nehéz feladat, hogy a ki csak némi eredményt képes e téren felmutatni, elismerést érdemel. Csak a ki azon tiszta öntudatot hor. dozza keblében, hogy a nép erkölcseinek nemesítésében legalább is ugyanannyit fáradozott, csak az érezheti ma« gát felbátorítva és feljogosítva arra, hogy e gondterhelt napszámosokat csendes, hangyaszerű munkásságukban háborgassa. S az is csak akkor, ha vádjai valóban alaposak. Vallástalanok s egyháziatlanok a mi tanítóink. Igaz, hogy vannak olyanok a tanítók közt, de mennyien vannak a világiak, a míveltek és az írni olvasni nem tudók közt és maguk a papok közt! Általános ez a baj. S a kik csak egy kicsit gondolkodnak, tudják egészen határozottan ezen baj forrását is s nem jutna eszébe egy gondolkodónak sem, még a csak alig műveltek közül sem, egy intézetet vonni azért felelősségre. Hazánk nevezetesebb protestáns iskoláinak nagy részét volt szerencsém többé kevésbbé megismerni és azt mondhatom, hogy egyik intézetben se fektetnek nagyobb súlyt nemcsak a vallásosságra, hanem épen különösen az egyháziasságra, mint a soproniban. De ha már felelősségre vonásról van szó, fegyelmetlen seregért a vezért, tudatlan és neveletlen gyermekekért a tanítót, a vallástalanság- és egyháziatlanságért pedig egyedül csak azokat lehet felelősségre vonni, a kik annak őreiül vannak rendelve. Ha azok körében nem történik semmi, miből vallástalanság párái származhatnának, akkor lehet és szabad másokra panaszkodni. Ezt az ügyet amazzal összekeverni nagyon kár volt. Az iskolának a tanítóképzővel szorosabban kell összekapcsolódni, az bizonyos, de nem másért, mint azon célért, melyet fentebb említettem. Azt tapasztalták már régen mind a tanítók, mind a tanítóképző tanárok — és pedig nemcsak a soproniak, — hogy míg egyrészt a tanítóképző nem mindig kap elég hiteles és gyors értesítést azon változásokról, melyek időnként a népiskolák viszonyaiban, körülményeiben és általában a vidéki tanügyben végbe mennek, úgy másrészt a kilépett növendékeknek csak 2—3 év múlva is igen kevés, igen felületes, mondanám semmi tudomásuk nincs azon haladásról, melyet azon idő alatt a tanítás és nevelés ügye tett. Nem képesek a tanügy fejlődésével lépést tartani. És ez nem az ő hibájuk, hanem a körülményeké. El vannak zárva az irodalomtól; el egymástól. A megjelent szakművekről, újonnan feltalált módszerekről, tanszerekről, tanügyi mozgalmakról, intézményekről, tanítóképzők és iskolák uj berendezéséről, gyermekkertekről, óvodákról, menházakról stb. stb. csak igen későn s akkor is igen hiányosan értesülnek. Aztán ismeretes dolog az is, hogy a tanitó tapasztalatainak csak úgy veheti hasznát, ha azokat tiszttársaival közölheti és felettük eszmét cserélhet. Ez után származnak a tapasztalatokból legéletrevalóbb elvek. A tanítói értekezletek, évenként csak egyszer tartatván, úgy látszik nem elégségesek e célra úgy a hogy eddig ülésezni szoktak. Az volna szükséges, hogy a tanítók, hacsak hármanként négyenként is minél gyakrabban összejöjjenek. Alkalom adassék nekik egymás iskoláit látogatni, saját szakkérdéseik felett vitázni, egymás véleményét meghallgatni s ez úton egymástól tanulni. Ez által fejlődnék még inkább keblükben a szakkörük iránti