Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-10-03 / 40. szám

A 94. zsoltár könyörgés a kegyetlenek ellen, ezt fejezi ki a nehézkes szokatlan menetű, s épen ezért — nézetem szerint — nem gyülekezeti énekül való — dallam. A 105. zsoltár hálaadása az isten népének, hogy az Úr megőrizte őtet s kézen vezeté annyi sok veszedelmen keresztül, s neki adá az igéret földét, beteljesíté igéretét, melyet az első törzsök-atyának Ábráhámnak tett. Ezt fejezi ki a dúr hangnemben keresztül vitt örvendező dallam. Im, a három zsoltárnak egészen különböző, egymástól teljesen elütő tartalma ! s ehez mindeniknél a neki megfelelő s a tartalmat teljesen charakterizdló — dallam. Már most hogy lehet ezekre a 24. dicséretet ráerőltetni ? Itt van továbbá a 99. dicséret. Ezt rászabták a 75. és 135. zsoltárok dallamára, melyek szintén egy méretűek, holott pedig ez a dicséret, épen tárgyánál fogva merőben elüt attól, amit nevezett két zsoltár dallama kifejez. Az úr Jézus kínszenvedéséről szól, — tessék már most e gyászos, megrendítő eseményről azon a dallamon énekelni, melyen énekel Goudimél örvendetes hálaadást, magasztalást, dicséretmondást, — vagy mi énekeljük eme húsvéti éneket : „Örvendezzetek egek, ti is földi seregek. A 75. Zsoltár dallama komoly bár és ünnepélyes, de korántsem kifejezése annak a zokogó fájdalomnak, a melyben irta az „éneklésben tanitó mester* a nagy emlékű Losonci István. „Jer lássuk az úr keresztjét* a 42. zsoltár panaszos, fajdalmas, — és e panaszos fájdalomban Istenhez óhajtozó dallamán. Alkalmasint a minő ktmény dogma ez énekben foglaltatik, applikalták rá bölcsen ezt a kemény hangnemben kivitt két dallamot. Hogy a szöveg és dallam együttes kifejezésére semmit nem tekintettek énekes könyvünk szerkesztői, leginkább megmutatja — az eddig felhozott példákon túl — a 108. dicséret. Ezt énekelhetni a 38. és 61. zsolt. dallamán. Hogy a 38. dallamán — és csak épen ezen — énekelhető, az igaz. Az a keserű lelki állapot, midőn az ember kénytelen letépni magáról minden érdemet, s egyedül az isten irgalmához, az egyedüli kőfalhoz támaszkodni, igen szépen kifejezhető nevezett zsoltárnak a haragvó Jehova búsult gerjedezése miatt remegő, lágy, olvadékony dallamán; de már a 61. zsoltárt, — mely egészen más zenei kifejezés — épen nem használható itt. De legyen szabad egy pár példát a világi zene darabok közül is felhozni arra különösen, hogy a zené. nek a szöveggel teljesen egyöntetűnek kell lenni, legyen bár az a szöveg olyan, hogy semmit, épen semmit, vagy talán épen csak semmit mondó. Wagner Richárd „Fliegende Hollánder'-jében a tengeren bujdokló hajó találkozik a kísértetes hajóval, melytől a tengerészek rettegnek, mert annak meglátása •— a babona szerint — nagy veszedelmet jelent a hajó népére. A tengerészek meglátják egész közelben a kísértetes hajót, tudják, hogy az, — de mégis a természeti ösztön, az irtózat kiáltozásra indítja őket, hogy megkérdezzék : ki van azon a hajón ? a kísértetes hajón nincs senki, nem is lehet senki, nem is felelhet senki; ámde feleletnek mégis kell lenni; megadja a lángelmü szerző a két fagottonak egy chromatikus együttes lefutamlásában. Nem azért mondom, hogy életelemem a zene, de én azt tartom, hogy egy ilyen zenei kifejezés felér akár egy Rembrandt legmesteribb ecsetvonásaval ! Minthogy énekes könyvünkben — mint fentebb látók — nagy könnyelműséggel alkalmaztatnak némely dallamok a nekik épen meg nem felelő szövegre ; lássunk egy példát ennek tökéletesen helytelen voltára — örök, szép népdalainkból. Engedelmet kérek, hogy ezeket ide keverem, de mindenkor azt tartom, hogy : „castis sunt omnia casta, * — azontúl eddigi vizsgálódásaimban már nem csak eljutottam oda, de meg is győződtem róla, hogy régibb ref. egyházi dallamaink s némely régibb népdalaink között oly nagyon közeli rokonság van, miszerint kimerem mondani, hogy egyiknek a másikból kellett származni. Eszlelhető ez más nemzeteknél is, — ha szabad volt egy Goudimélnek egy francia vadászdalból a 42. zsoltárt megcomponalni, — egy Lisztnek az Erzsébet oratoriumhoz a „Nem ettem még ma egyebet, fekete retket kenyeret* szövegű népdalt themaul felhasználni ; miért ne lett volna szabad egy magyar embernek a régi énekes könyvben 184 sz. a. álló „Jer mindnyájan örüljünk* kezdetű karácsoni énekhez a „Veres csákós süvegem* gyöngy népdalt hasznalni, vagy épen az énekből a népdalt kiformálni ?! Csakhogy azutan ne erőtessék sem az énekeket, sem a népdalokat — egyméretü ugyan, de a szöveget épen nem charakterizdló dallamokra ! Nekem például életemben sohsem tetszett az a „Biró uram, bátyám uram* hires nóta, s botránkozásomat igen sokszor kifejeztem itt-ott felette, a mi sokaknak nem tetszett. A szöveg is szép, a népköltészet egyik ék-köve, — a dallam is kiváló, mondhatnam gyöngy ; de ez a két valami annyira nem illik össze, annyira nem charakterizálja egymást, hogy merőben ellent mondanak egymásnak. A rózsájához siető szerelmes gyerek — ki bizonyosan korhelykedett addig, míg fakóját kárban érték, nem olyan felkiáltó s mintegy megrettent hangon kéri ki fakóját Biró uramtól, habár az neki bátyja ura is, — s nem olyan mély fajdalmat kifejezőleg beszéli le sorát, — s nem olyan elhaló nyögéssel, melyet a zenei szabályok szerént vezér szólamul (Directorium — Stimm) adni nem is szabad (alányomott hatod): míg nem egyszer nem régiben a dallam szerzőjével találkozám s nem tetszésemet előtte is kifejezvén, ő megmondá nekem, hogy az a dallam nem a „Biró uram* nótára készült ám, csak a közhasználatban ferdíttetett reá, hanem készült az 1848/9-iki szabadság háború egyik örökbecsű termékére, Gyulai Pálnak a csaknem balladai magasságig emelkedő ,,Hadnagy uram, hadnagy uram" című versére, — erre, amelyben ki van fejezve a harcmezőn küzdő körök lángoló szabadság szeretete, halálmegvetése, melynek néhány sorából kilátszik, hogy a tiszt a közlegényt