Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1880-09-19 / 38. szám
megértette, sőt nem egyszer maga adott jelszót a kornak ! A protestantismus jogosultsága korszerűségével kapcsolatos ! Vezérelje őt e kérdésben is jó szelleme! Mert amint túl szárnyaltatik kora eszméi által a protestantismus, azonnal elveszti társadalmi hatását, sőt jogosultságát, el a társadalom rokonszenvét, s azonnal legyőzetik az oly hatalmas eszközökkel rendelkező r. katholicismus által. S ezért mi lennénk felelősek ! Közli Körmendi/ Sándor esperes. Főpásztori egyházlátogatás Rákos-Keresztúron. Fővárosunk tőszomszédságában Rákos-Keresztúron másfél évszázad óta létező s ujabb időben meglepő virágzásnak indult ev. egyház e hó 10. és ii-ik napjain megható ünnepélynek vala szemtanuja. Dr. Szeberényi Gusztáv királyi tanácsos s bányakerületi superintendens az úr eme sionját is ez idei hivatalos kőrútjába ejté s püspöki látogatásával szerencsélteté. Az egész község örömben úszik. A lakosság beszünteti hétköznapi munkáját s ünnepi ruhába öltözik. Egyik része bandérium s a járási szolgabíró vezetése mellett Maglód felé, a határhoz siet, másika peclig, mert parochiajuk egy héttel előbb porrá égett, a Podmanickyak ősi kastélyának udvarára gyiilekszik, hogy az úr nevében jövő férfiút hódoló tisztelettel fogadják. A fentemlített napok elsején estve felé a harangok zúgása jelzé, hogy a várva várt perc elérkezett s mi szemtől-szembe láthattuk a szeretett főpásztort. A fogadtatás ünnepélyes, de nem zajos, előre kitűzött s mégis szívélyes vala. Csillogó katonaság helyett ott állott két sorban a mindkét nemű ifjúság s a szülők sokasága; harsogó trombiták zaját s ropogó dobpergést kedvesen pótolta a prot. egyház szent indulójának, az „Erős vár a mi Istenünk8 -nek örökké szép győzelmi dallama, nagyhangú dictiók helyett az ünnepelt ép úgy, mint az üdvözlők szája szólt a szív teljességéből: mintha csak egy család hálás tagjai régóta nélkülözött atyjokat fogadták volna Ez után megnyíltak az ősi kastély ajtai, hogy agg uruk, B. Podmanicky János úr szívességéből, ki a küldöttséget a folyosón várta s a főpásztort karon fogva vezette be — hajlékot nyújtsanak a hajléktalanná lett egyház vendégeinek. Másnap reggeli 9 óra felé vette kezdetét a tulajdonképi egyházlátogatás templomi actusa. Itt elhelyezkedve két-két ének eléneklése után fellépett a szószékre a helyi lelkész Dubovszky Nándor úr, hogy előbb Péter 1 lev. 5 r. 2-—4 versei alapján szláv nyelven, majd Máté 8. r. 36—38 felett német nyelven szónokoljon. Megható volt azon jelenet, midőn a szónok e szavakkal fordúlt a főpásztorhoz: „Emeljed fel főpásztori kezeidet s áldjad meg eme reám bizott nyájat, hogy meglegyek áldva s vigasztalj meg engem, e nyáj pásztorát, és megleszek vigasztalva * l Ezzel eljutottunk az istenitisztelet fénypontjához: a főpásztor oltár elé lép s fölnyitja ajkait, hogy ismeretlen hitrokonaihoz ismert hangon, a szív hangján szóljon s avatottan hirdesse az igét. Egyik beszédjének alapjáúl szolgált János Jel. 2, 10, a másiknak pedig János ev. 14, 6. Az elsőben inté hitsorsait főpásztori szeretete egész melegével: „Legyetek hívek az apák hitéhez, az ősök erényéhez és saját hivatástokhoz. A másodikban a meggyőződés megdönthetlen érveivel kimutatá, hogy egyedül Jézus az ut, az igazság és az élet s hogy az ember egyedül a Jézus által érheti el magasztos célját itt alant s örökké tartó boldogságot oda fent.® Sokkal fiatalabb s tapasztalatlanabb vagyok, mintsem hogy tudván eléggé méltányolni s merném érdemileg megbírálni a szónoki művészet eme remekét! Hitem azonban azt súgja, hogy így szólni csak az tud, kiben az elme éle a sziv mély érzésével ritka összhangban egyesül, ki ismeret- s tapasztalatkörét évtizedeken át tartó folytonos s ernyedetlen szorgalommal tágítja, ki feladatának tudatában van s annak megfelelni tud is, akar is, és ki minden tehetségét, idvezitője, kiben hisz, szolgálatának szenteli. A hallgató nem tudta, csodálja-e inkább az egyszerű s mégis velőkig ható szónoki előadást, vagy a classicus nyelvezet formás tökélyét; a beszéd mély gondolatait, vagy azok folyékony könnyedségét ? Könyekig valánk meghatva, midőn oda jutottunk, a hol a főpásztor kimutatja, hogy a jó evangyélmi keresztyén mindig jó s hű hazafi is s hogy hazánkba átköltözött német testvéreink őseinkkel mindig első sorban küzdöttek közös hazájukért. Hasonló atyai intéseket intézett a főpásztor a hívekhez a látogatási jegyzőkönyv olvasásánál, hol kiemelve azokat, a mik dicséretet érdemeltek, hol figyelmeztetve azokra, a miknél hiányt észlelt. Lehetetlen itt elhallgatnom azon ritka tényt, hogy ezen egyház minden épületeit — a torouy kivételével — saját költségén emelte s évtizedeken át tataroztatta B. Podmanicky János úr. A lélekemelő istenitisztelet befejeztével siettünk vissza a kastélyba, hogy ott a bárói terített asztalnál megadjuk a testnek is, ami a testé. Időnk a főpásztor társaságában meglepő gyorsasággal haladt s mi akarva nem akarva kénytelenek valánk magunkat közös sorsunknak, a válásnak alávetni. Hálás szívvel váltunk el vendégszerető háziurunktól s régi prot. család ezen ősi fészkét azon tudattal hagytuk el, hogy eme nem külső fény és pompa, de ősi takarékosság és jólét palotája mindaddig, míg felette oly bölcs fő, mint jelenlegi uráé, őrködni fog, nem kerülend dobra, mint sok más nemesi birtok. A hívektől való bucsúzásunk ép oly ünnepélyes vala, mint a fogadtatás. Megismerve a főpásztort egész valójában, méltán