Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-08-08 / 32. szám

csak az ütenyveréssel kell az ének együttes és szabalyos kezdését és végzését eszközölni. E szoktatás a bátortalanokba és gyengékbe is bátorságot önt, míg az éneklésben túláradozókat a többihez való alkalmazkodásra szorítja. Mind az énekre, mind az énekesre nézve, igen fontos továbbá a test-, fej- és szájtartás. Éneklés közben nagyon kell ügyelni a testnek erőltetés nélkül való egyenes tartására, hogy a mellkas előre görnyedés által össze ne nyomassék, mi által a tiidő szabályos működésében gátoltatik s ez az énekre hat hátráltatólag. A test és fejnek egyenes, szabályos tartása legjobban elérhető álló helyzetben, azért többet állva, mint ülve énekeltessünk. A változatosság szempontjából és a figyelem élénkítése tekintetéből is jó az ülést és állást — különösen huzamosb éneklésnél — gyakran egymással fölváltatni. A szájtartáshoz nem lehet ugyan a gyermeknek szorosan megszabnia követendő szabályokat, de már az olvasás tanulásából ismeretes előttük, miszerint máskép alakitjak szájukat pl. az í kiejtéséhez, mint az a-hoz vagy ó-hoz. E természetes szabályra folyton utalni kell az éneklésnél is, a mennyiben annak megtartása a hangnak tisztaságára, magasságára és erejére nagy befolyást gyakorol. Mint a beszédben, ügy az énekben is a száj helyes nyitása altal érhető el a hangnak világos, tisztán érthető kiejtése. Talan semmiben sem lehet annyi , egyéniségből eredő ferde szokást tapasztalni a gyermeknél, mint az éneklésben, úgyannyira, hogy mindegyiknél más-más hibával kell küzdenünk, midőn helyesen, jól akarunk énekeltetni. Az éneket semmi sem torzítja el annyira, mint helytelen kiejtése a magánhangzóknak és szótagoknak, mely a szöveget érthetetlenné, az éneket fülsértővé és kellemetlen hatásúvá teszi a hallgatóra nézve. E hibáról a gyermeket legjobban le lehet szoktatni az egyenkint való énekeltetéssel, ez altal jöhetünk leginkább nyomara a terdeségeknek. Nagy eltéréseket tapasztalunk a gyermekeknél énekles közben a lélekzetvételben ís. Míg az egyik egymásután, gyorsan, addig a másik kifáradva, egész az elakadasig érve vesz lélekzetet. Mint szélsőség, mindkettő hiba, a mely ellen küzdeni kell. A lélekzetvételnek lehetőleg észrevétlenül kell megtörténni, minden föltűnhető erőlködés, helytelen fej- vagy egyéb tagmozgás nélkül. Nem szabad tehát az énekesnek egész a kimerülésig énekelni, hanem a lélekzet teljes kifogyta előtt jóval újra kell lélekzetet vennie, mi által az ének folyékonysága elősegíttetik s az annyira kellemetlen szakgatottság el van kerülve. Legtermészetesebb a lélekzetvétel a vers-sorok végén az énekszüneteknél s ez talán a rövidsorú, kevés szótagú énekeknél lehetséges is. Azonban legtöbbszőr a szünetek előtt, a sorok éneklése közben kényteleníttetünk lélekzetvételiinket újítani. Ilyenkor szem előtt tartandó azon szabaly, hogy a lélekzetvétel által a szók értelme és összefüggése meg ne zavartassék, a szók tagokra föl ne bontassanak. A lélekzetvételnek tehát okvetetlen vagy a szünetekre vagy a szók végére kell esni. A helyesen alkalmazott lélekzetvételből következik az énekhangok folytonos összekötése vagy folyékonysága, úgyszintén az éneknek egyenletes erőssége. Az erőteljesség legyen erőltetés nélküli, a természetes hangnak kifolyása. A gyermekek mindig inkább hajlandók az erős, mint a halkan való éneklésre, a melyről minden módon igyekezni kell őket leszoktatni s arra vezetni, hogy a hangjukhoz jól választott hangterjedelemben egyforma hangerővel énekeljenek, ide nem értve természetesen a darabban megjelölt különféle változásokat. Ezen szoktatással küszöbölhetjük ki mind az iskolából, mind az istenitiszteletekből, a hangjukkal tüntetni szerető azon énekeseket, kik a többieket túlkiabálva, sikító hangjukkal sértik a fület és zavarják a közáhitatot. Valamint a templomi éneklésben közép magasságban szeretünk mozogni, úgy az iskolai énektanításban is nagyon kell erre ügyelni. Az ének mélységét és magasságát növendékeinknek hangképessége hatarozza meg s ebben is a növendékek többségéhez kell alkalmazkodnunk. A túlcsapongás akár föl, akár lefelé, fárasztó és hátrányos a gyermekek hangfejlődésére és kiforgatja a dallamot tisztaságából. E szabályok alkalmazása tekintetéből kívánatos volna, hogy a tulajdonképeni énektanitast némi előgyakorlatok előzzék meg, azonban sok levén a tananyag az aranylag kevés időre, főkép a mi iskolai viszonyaink közt, azokat mellőznünk kell. Úgyszintén semmi gyakorlati értéket nem tulajdoníthatunk véleményem szerint, a föliiletes hangjegy szerint való tanításnak sem, ezt tehát a mi énektanításunkban föltétlenül elhagyandónak vélem, nem fejtegetvén tovább ennek okait. Egyedül helyesnek és célhozvezetőnek tartom a hallás utan való tanítást, melyhez már a természet ruházta íöl kisebb nagyobb mérvű alappal, t. i. hallással a gyermeket. Ez azon egyedüli alap, melyre támaszkodnunk kell. A tanitasban természetes segédeszköze a tanítónak a saját hangja, melynek kezelésében tőle telhetőleg meg kell mutatnia a gyermekeknek mindazon szabalyokat, melyek szerint a gyermekekkel helyesen akar énekeltetni. Az énektanitónak sajat hangja helyettesítése vagy kímélése céljából célszerűen lehet használni egyéb hangszert is, különösen a hegedűt, melynek a többek közt főelőnye az énektanításban az, hogy legjobban megegyezik a gyermekek hangjellemével s könnyen tudják azt hangjukkal kisérni. Beszerzése kevés költséget, megtanulása és kezelése — az elemi énektanításhoz viszonyítva —- csekély zeneismeretet igényel. Költségesebb, de az összhangzatos énektanításnál mindenesetre jobban hasznaiható hangszer a hegedűnél a zongora vagy harmónium, azonban ezeknek kezelése már több zeneismeretet föltételez. A mi már az énekszöveget illeti, akár egyházi, akár világi legyen az, a dallam gyakorlása előtt szükséges jól beemléztetni, a mit megint kívánatos, — hogy magyarázat előzzön meg. A dallam együttes be-