Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-08-01 / 31. szám

anya- s még annyi leányegyháza papi s tanítói succrescentiájának képzésére. De ez nem csupán Erdélyről van mondva. Erdélyt csak azért hoztam fel példának, mert a tamadas Erdélyből indult ki. (Welche Wendung ! hajdan minden erdélyi udvarban tudtak franciául és nem németül ; hajdan ha támadás történt Erdély felől, az nem a „Vitéz Magyarokat* bántotta ; bezzeg most Erdély miatt „nyakunkba köphetik a német4

.) így van ez a többi superintendentiákban is, úgy hogy bízvást kimondhatjuk : a magyar reform, egyetemes egyház több időt és erőt fordit a német nyelv, mint a theologiai és paedagogiai tudományok tanítására. Miért hát az a nagy buzdulása a kolozsvári vezércikkezőnek a „Vitéz Magyarok* ellen? Azt gondolja, hogy egy ilyen mélyen meggyökerezett tarackot egy bizottsági többség három soros határozatával, egy rántásra ki lehet szakasztani ? Ne búsuljon. Nem hagyják azt. Kár volt ezért akkorát vezércikkezni rajtunk! Hát nem látja, hogy csak pátrióta ábránd az egész ? Hiszen tudjuk mi azt vezércikk nélkül is, hogy „egy 6 — 7 millió fejből álló népecskének épen arra van legnagyobb szüksége, hogy fiai minden nyelvet tudjanak ;* »hogy az önálló gondolkodás formai qualificatiójat csak úgy szerezhetik meg, ha a klasszikai nyelvek tetejébe még egy harmadik indogermánt is felhasználunk észképző eszközül, — élő nyelvet, mint a mely a klasszikai nyelvek hátrányával nem bir* (hatrányával nem bir !) ; hogy — döntő momentumkép — a fenálló politikai viszonyok azt követelik, hogy a német nyelv legyen az az „egyetlen* élő nyelv, a mely a latin és hellen nyelvnek a mi Mokány-eszünk kiformálásában segítségére legyen. És miért ? Törvény az, hogy a gymnasiumi tananyagban egy élő nyelvnek is kell lenni a hazain vagy az anyain kivül? Tudom, hogy törvény néhol, vagy legalább gyakorlat külföldön ; a németeknél általában, a franciáknál, sőt angoloknál is részben. De a mi célszerű, szükséges, vagy legalább megbírható azoknál, az-e mi nálunk is? A germán s román nemzetek sarja mikor a száját feltátja, már egy európai modern klasszikus nyelvre tátja fel ; mikor az anyain kivül egy élő nyelv tanulásához fog: csak a nagynénjével ismerkedik; mikor a latint vagy a görögöt kezdi: csak az öreg apja térdeire telepedik ; mindenütt, hangban, szóban, nemben, ragban, szerkezetben régi rokonokat ismer föl: könnyű bizony neki egy hujjaban két ó-, s két élő nyelvvel is birkózni az anyanyelven kivül. A szegény magyar — testvértelen ága nemének — mikor a gymnasiumba kerül, az első osztályban megkezdi a latint, a másodikban a németet. Az elemi iskolában még úgy beszélt, mint egy kis Demosthenes, úgy elemezett, mint egy Nyelvőr: itt el kezd szemérmeskedni. Osztályának fele vagy harmada — német vagy zsidó fiúk — fejőkben már a latin nyelv schémáival lépnek be a német nyelv birtokába. Két-három órai figyelem után mar tájékozva vannak, a tanárnak feltűnnek, óráról órára emelgetik fejőket, szemüket, ujjokat; nélkülözhetetlenné válnak, a közepes tehetségű magyar gyereket esetről esetre húzgáljak ki a hínárból, s az első félévi vizsgán már tudják mit tesz az: digito monstrari et dicies : hic est. Itt már ők vezetnek. A „vitéz magyar* még nem tágit; messze még a pálya. Következik a 2-ik osztály. No János fiam ! itt az idő, hogy közepes tehetségednek tudatára sülyedj. Itt már megválik, kikből lesznek Magyarország bírái, képviselői, kormányzói, színe-java. Hallod, hogyan pereg a nyelvük? Hogyan igazítják ki suttogva magát Bendegúz urat is a tizenhárom deklinacióban ? Hogyan bírnál te ezekkel ? Te csak menj bogarászni és füvészkedni, övig gázolva a hínárért: ez neked való, neked is hagyják ; majd ők felelnek helyetted németből és diákból (a számtan szintén faji tudomány) -—- annyival inkább, mivel természetünkre tartozik, hogy inkább gyönyörködjünk Pappenheim Vilmos értelmes, folyékony elemzéseiben, mint Hédervári Kont Tihamér nehézkes erőfeszítéseiben. Ez így megy osztályról osztályra. A Vilmosok folyvást erősödnek, a Tihamérok folyvást gyengülnek önbizalmukban, osztályzatukban. Nézzétek sorba a magyar gymnasiumok Értesítőit : túlozom-e a dolgot ? A mi kezdődött az iskolában, folytatása következik az életben. A német nyelv tudása a miveltség és alkalmazhatóság sine qua non-javá levén Magyarországon, a született magyar mindig megelőztetik az indogermánok által egy lófejjel. Hova tovább megyünk, annál inkább — magunk teremtjük ezt az állapotot. Ha a gymnasium észképző intézet: miért kell az észképzés eszközei között egy olyannak szerepelni, a mely a magyarországi növendékek két harmadát megfosztja önbizalmától, egy harmadának az eszét pedig semmiképen sem képzi, s csak arra való, hogy hetenként három-négy órán, s az ehez megkivántató előkészületi órákon paripázzon, lazukáljon ? Nem jobb volna ezeket az órákat is egy katexokhen észképző nyelv terjedelmesebb gyakorlására fordítani ? s ha már élő nyelv nélkül nem lehetünk, nemzeti létünk exclusivismust parancsoló érdekeivel nem jobban megegyeznék-e más élő nyelv — akár a pápua — vagy akármelyik inkább, mint a német, mely bennünket elnyeléssel fenyeget ? Ugyan miért kötelezi a magyar állam, és a magyar reform, egyház a maga növendékeit a német nyelv tanulására oly erővel, hogy a ki a német nyelvből gyenge osztályzatot kap, megbukik ? Nem jobb volna azt a sok drága időt és erőt másra fordítani ? Például a magyar nyelvre, hogy éretteink között