Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-06-27 / 26. szám

mezejére tekintett, több oka van. A legelsőt s talán a legfontosbbat a vallási kriticismus csaknem teljes kialvásában kell keresnünk, a mely Franciaországban a nantesi edictum visszavonását követte. Tény az, hogy a francia földön levő két nemzeti confessio küzdelme, oly nehéz és skolastikus vitatkozásokkal teljes műveket hozván létre, melyeket a nép már régen megszűnt olvasni, igen kedvező volt a kutatás és történelmi általánosítás uj szellemének megteremtésére. Míg a katholikusok között az én polgártársam Simon Richárd a tudományt egyikével azon korszakalkotó műveknek ajándékozta meg, a mely lehet javítható, tökélyesbithető és felülmúlható, de elfelejthető soha, és a mely soha be nem temethető barázdát vágott e mezőn, addig a protestánsok között Biondel és Daillé ismét fölvették az ős keresztyénség történetét és merészen ráléptek arra az útra, a melynek folytonosan jártabbá és szélesbbé kell lennie. Bochart Sámuel példát adott első kísérletével arra, hogy a nyelveket és fajokat a vallás szempontjából rendszerezzék és ha Bossuet, az ő sas-tollával felfegyverezve, vallásos politikájának igazolását abban kereste, hogy azt azon központi eszményre vitte vissza, a mely akkor az egyetemes történelemből ismeretes volt, Turien valódi merészséggel kisérlette meg a régi vallások történetét megirni egy nagy könyvbe, a melynek a szándékon kivül egyéb becset ma lehetetlen tulajdonítni. Kétségen kivül ezek csak kísérletek voltak s többnyire eltévesztett kísérletek. A tanulmány még nem volt elég terjedelmes, a gondolat nem elég szabad, a látkör igen keskeny volt arra, hogy e kísérletek tapogatódzásnál egyebek lehettek volna s még ezeket is elferdítette a nyugalmas bizonyításmód, a melyet a 16-ik század gyakorolt s a melynek titkát a mai kor tudománya elvesztette. Mi manapság mosolygunk rajta, midőn Bochartot minden holt és élő nyelvet a zsidóval összekötni látjuk vagy Jurieu az ó-testomentomi patriarchákat Syria, Görögország és Róma legkülönbözőbb istenségeinek ábrázata alatt felfedezi. De ne legyünk soha hálátlanok azok iránt, a kik utat vertek. Az ő tévedéseiknek köszönhetjük, hogy az igazság később kiderül. Es ha ezen úttörő munkások által megindított mozgalom folytatható lett volna, Franciaország bizonyára a vallásos kriticismusnak s következőleg a vallásos történelemnek egy oly nagy iskoláját látta volna megalakulni saját földjén, a mely hangadó lehetett volna az egész tudományos Európa előtt. E tekintetben egy századdal elébb lehetnénk, mint most vagyunk. A türelmetlen despotismus mindezt megakadályozta. A vallások tudományos tannlmányozása elnémíttatott. Volt egynehány kitűnő becsű mű, mint Leclerc hittudós és Astruc természettudósé, továbbá Bayle-nak, bár zavart de csaknem megdöbbentő nagy halmaz munkálkodása. Ide sorozhatjuk a benedictinusok igen tiszteletre méltó társaságát, kiknek lelkiismeretes kutatásai, nagy merészségök és komoly tanulmányuk bámulást érdemel, de igen sokat követelnénk tőlük, ha azt kivánnók, hogy nekik ki kellett volna magokat szabaditni abból a szűk keretből, a melybe önként zárták be magokat. A 16. száz nagy bölcseimi mozgalmának nincs gyengébb oldala, mint a vallás tanulmányozása. És ezen nem lehet megütközni. Azon helyzetnél fogva, a melyet a zsarnok hagyományokkal szemben megindított nyilt lázadásnál fogva elfoglalt, a vallások történetét az csak egy oly fegyvertárnak tekintette, a melyből főellenségének megtámadására szükséges fegyvereket megszerezheti, a nélkül, hogy azokat közelebbről vizsgálná. Voltaire mégis meglep minket az ő iszonyú nagy terjedelmű olvasmányaival, néha meg beható szellemének bámulatos nyilatkozataival. S engedjék meg önök hozzá tennem, tárgyának ügyes kezelésével; de megérdemelnők, hogy iszonyú iróniájának nyilát lövelje reánk, ha mi őt mint egy vallástörténetirót üdvözölnők. Azonban volt egy férfiú, egy francia, a ki a 18-ik század közepén, úgyszólván, egy uj világot jelentett ki. Ez Duperron Anquetil volt, aki 1754-ben keletre indult azon szándékkal, hogy harminc száz romjai alá temetett régi Ázsiát felfedezze és a ki azt részben le is leplezte s örökül ránk hagyta. De ez egy kivételes tünemény volt. Azon száz végén a jeles, munkás és eszme gazdag Gebelin-udvar kutatásai, a Volney és Dupuis művei, főleg az utóbbié, a figyelmet egy elhagyott tárgyra vonták, de ez is egy volt azon művek közül, a melyekről azt mondám fennebb, hogy igen elsietve általánosítottak ; a tények még nagyon hézagosan voltak ismerve, hogy azokból helyesen lehetett volna alkotni. . . (Miután itt e tanulmauy későbbi fejlődését vázolta volna Reville, átment azon érvek megcáfolására, a melyeket egy újonnan felállított tanári szék ellen hoztak fel annak ellenzői.) Ezek — úgymond — attól félnek és pedig minden alap nélkül, hogy ezen tan a békés helyre, a hol szólunk, az egyházi szószékek mai szenvedélyeit és vitatkozásait, sőt a közdolgok iránti izgatást hozzák be. Nem szükség önöknek mondanom, hogy az én előadásaim egy bizonyos formában kezelve, minő féltékenységet támaszthatnak s minő érzelmekre ragadhatnak, a melyeket a tudomány nevében, a mely egyedül vezérelhet itt minket, mélyen sajnálnunk kellene. Némelyek még egyszerű eszméjétől is megborzadnak egy olyan tantárgynak, a minő a vallások története lehet. Ezek ebben csak egy harci eszközt látnak, melynek mindenek felett az a rendeltetése, hogy lerontsa vagy megvédje napjaink vallásos hogyományait és intézményeit. S különös, hogy a mig ezeknek egy részök e tanszéket a vallástalanság székének nevezték, mások azt tartották, hogy annak a tévhit tanszékének kell lennie, az előbbiek azt képzelvén, hogy mi az uralkodó hitrendszerek ellen kezdünk nyilt háborút, az utóbbiak meg attól tartván, hogy mi ezek irányában igen is engedékenyek leszünk. Remélem, hogy előadásaim folytán felmutathatom önök előtt a vallások alakulását, azoknak életét és hanyatlását s ekkor alkalmunk lesz meg-