Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1880-06-27 / 26. szám
A pénztari kimutatás szerint a muzeum kiadása 897 frt 46 kr., a pénztári maradvány 254 frt. 5 kr. volt. A fennebbiekben jónak láttuk olvasóinkkal röviden megismertetni a sárospataki szépészeti muzeum jelenlegi állását. Tettük ezt főképen abból a célból, hogy érdeklődést ébreszszünk az iránt. Mert hiszen a közönség érdeklődése s ebből eredő áldozatkészsége az, ami lehetővé teszi az effajta gyűjtemények fölviragzasat. Az áltálunk ez alkalommal bemutatott múzeumnak külön alapja, amiből rendszeresen dotáltatnék, tudtunkkal nincsen s így kétszeresen szüksége van annak a hívek áldozatkészségére. Ez idő szerint a muzeum, a mint a pénztari kimutatásból látjuk — mubevásárlásra alig fordíthat többet 300 frtnal, ebből eredeti festmények beszerzésére évenkint csak 100 frt tetetik félre. Persze ez összeg oly kevés, hogy azzal valami fényes eredményt produkálni nem lehet. Ha azonban a protestáns közönség ezen gyűjtemény jelentőségét felismerve, attól anyagi- és erkölcsi támogatását nem vonja meg : ugy mar akkorra, a mikor a majdan életbeléptetendő középiskolánál szerveztetni fognak hasonló muzeumok, — a pataki szépészeti muzeum bizonyara mintául fog szolgálni amazok berendezéséhez. Es ez talan mégis csak dicsőségére fog válni nemcsak a pataki főiskolának, hanem annak a protestáns közönségnek is, a mely mindig nevezetes volt arról, hogy a közművelődési intézményeket lelkesülten fölkarolta. A prot. nőnevelésről. — Észrevételek Cinke J. úr röpiratára. — IV. Ezen tehát segítenünk kell. S azt akarja C. űr könyvének 4-ik cikke megoldani az altal, hogy állítsunk Sárospatakon leánynevelő intézetet. E cikket így kezdi igen tisztelt szerző úr : „Ki a hibás? A szülők vagy egyházi elöljáróság? Mindkettő*. Felel : „Az egyházi elöljáróság hibás azért, mert nem akarja a bajt meglátni s még kevésbé akar azon segíteni. A szülők hibásak azért, mert könnyű szerrel akarnak a magukra vállalt kötelesség terhétől megszabadulni a helyett, hogy magok is sarkalnak az egyházi hatósagot a nőnevelés tisztességesebb gondozá- J sára/ Sok igazsag van e szavakban. Az én véleményem is az, hogy e kérdésben csakis űgy jutunk kívánt eredményhez, ha igen tisztelt lelkészeink, egyetértve a világi elemekkel, egyesült erővel igyekeznek a protestantismus közvéleményét arra megnyerni, hogy állítsunk helylyel - helylyel jól berendezett, jó szellemű, protestáns nőnevelőintézeteket. Hanem azutan, a miket itt mond C. segédlelkész űr, az ugyan nagyon birálat alá esik részemről. Véleményem szerint, aki igazán hatni kíván a nyilvános föllépéssel — épen egy röpirattal — nagyon szigorúan szedje össze azon adatokat, melyek állítása igazságait támogatjak, bizonyítják. Mert nincs könnyebb, mint valamit allitani, olyan kérdésben kivált, mely iránt — maga röpirat iró szerint is — nagy közönyösség uralkodik, — hogy a közvéleményt félre vezessünk. Azt mondja ugyanis C. úr többek közt : „mivel a közelben magunknak nincs nőnevelo intézetünk, hat elvisszük a leanyokat oda, a hol van.* Más helyen ismét: „a szülőknek nincs arra módjuk, hogy elvihessék okét messze, mivel pedig magunknak nincs, nem hogy olcsó, de semmilyen nőnöveldénk, hat felnőnek ugy, mint a vadrózsa — illatlanűl/ Ha C. úr röpiratát nem a tiszaninneni egyházkerületnek ajánlotta volna egyedül, hanem a hazai összes protestáns közönség figyelmébe, bizony nem szólnék erre, illetékesebb emberektől várnám a feleletet, vagy igenlést, de így az igazsag érzete kívánja, hogy szóljak. A röpirat első cikkében az van mondva, hogy az „a miskolci leánynövelde feladatát mind ez ideig becsülettel betöltötteitt meg az van mondva, hogy semmi féle leánynöveldénk nincs. Ezt a kis ellentmondást megbocsátanam az ifjú szerzőnek, de már azt nem tudom megbocsátani, hogy mielőtt e szavakat papírra irta, annyival inkább, mielőtt sajtó ala bocsátotta, nem vett magának annyi faradtsagot, hogy Miskolcra elránduljon, itt az egyházkerületi leánynevelő intézet helyiségében szétnézzen, akkor, midőn a növendékek együtt vannak, mikor a templom kinézésű, díszes, tehetségünkhöz képest fölszerelt tantermekben, a reggeli órákban felhangzik a halaének és ima; akkor, midőn az egyes szép és tnár magasabb tantárgyak előadasai után, a vizsgán — nem a tanítók, de az intézet elnökei altal tett kérdésekre, — azon feleleteket hallhatná, melyek után egy fővarosban több évig növekedett mívelt űri nő azt a vallomást tette, hogy „Miskolc és vidéke leánygyermekeinek nem szükség távolabbi nőnevelő-intézeteket fölkeresni ; akkor, midőn a mi intézetünkbe jöhetnek/ Csak egyszer vett volna magának faradtságot a különben oly buzgó segédlelkész úr, hogy azon nemzeti, vallasos nevelésű irányról meggyőződjék egy-egy egyhaztörténelmi, erkölcstani, irodalmi, iralytani, fogalmazasi óraban, melyet itt táplálunk ! Legyen ez téves allítására egyik feleletem. A másik az, hogy intézetünkben évenként a vidéki növendékek 40—50 percentet tesznek. Soraiból pedig azt magyarazhatna ki valaki, hogy a mi egyházkerületi leánynevelő intézetünkbe a vidékről nem is hozzak a gyermekeket. Dehogy nem ! Minden évben úgy áll a vidéki növendékek száma a helybeliekhez, mint 2: 5> vagy 2 : 4. A harmadik feleletem erre pedig az, hogy nem csak van nőnevelo intézetünk, hanem ebből évenként növendékek vétetnek föi az országos nőtanitó-képezdékbe, kik közül a fölvételi vizsgán még egyet sem utasítottak vissza s a kik a legkitűnőbb előmenetellel, kitűnő vizsgával kimenve, mint jeles tanítónők működnek. Azért mondom, hogy adatokat kell gyűjteni. De most ideje, hogy én is elmondjam, hogy kí-