Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1880-01-04 / 1. szám
tani; ami sokaknai már-már azt a gondolatot is szülte, hogy tán jó volna a négy superintendentia szövetkezését az ötödik mellőzésével is kimondani, — medicina peior morbo. Akkor hangzott fel Debrecenből az uj jelszó: > ; ,Tartsunk zsinatot! ott majd a konventet is megalkotjuk/ Tetszett sokfelé az eszme, mely az egyház kebelében duló egyenetlenségnek egy csapással véget vetve, elvalahára az égető bajokon segíteni ígérkezett. Csakhogy zsinattartás nem oly egyszerű dolog, melyet egy-két nap alatt létesíthetni. Ehhez hosszas előkészületek kellenek, s oly tényezők hozzájárulása, melyek elhatározása az egyház körén kívül esik. Csakugyan nem kevesen voltak, kiknek egyfelől nem eleg biztosnak, másfelől szükség nélkül hosszadalmasnak látszott a választott ut ; de el kellett fojtani aggodalmaikat, nehogy az oly reg óhajtott közös cselekvés roszakaratu akadályozóinak látszassanak. A legelismertebb tekintélyű férfiaknak is, tartózkodást parancsolt a kényes helyzet. Magam részéről akártTiire raallottam volna, csakhogy egyszer valahára az egyház számos elesett tagjain segítve legyen. Mikor azért a tiszántúli egyházkerület 1877. april 19-én és következő napjain tartott közgyűlésén kimondotta, hogy óhajtja és akarja a nemzeti zsinatnak minél előbbi összeülését, én e lapok május 6-iki számában többek közt ezt irtam: ^ Nekünk utoljára mindegy, akár konventnek, akár zsinatnak nevezik azt a gyűlést, mely annak a mi oldott kéveszerii állapotunknak véget ígérkezik vetni, csak legyen meg elvalahára az az egyetemes szervezet, mely mint keresztyen alapon nyugvó mű, bizonyára első föladatanak fogja tekinteni, hogy az erők központosítása folytán a gyöngébb egyházakat segíthesse, s azokat rendeltetésük teljesítésére képesítse, az elszórt tagokat egybegyűjtse, s a szellemi erőket kellő alkalmazás által értékesítse." A tiszántúli egyházkerület említett gyűlése azt is határozta volt, hogy a zsinati előkészületek megtétele végett oly egyetemes konvent üljön össze, amely a zsinati ügyben teljhatalommal bírjon és véglegesen határozhasson és intézkedhessék. Ez szerencsés gondolat volt, mely nemcsak az ügy létrejöhetését sietteté, de összekötő hidul is szolgált a konvent dolgában az ideig egyetértésre jutni nem tudott superintendentiák között. Az egyházkerületek siettek eleget tenni a Debrecenből hozzájok intézett felszólításnak, és még azon év őszén összeült Budapesten a zsinati előkészületek megtételére az első >; i adhoc konvent.* Ez hamar végezte tanácskozásait, mert nem lehetett más feladata, mint számos tagu bizottságot kiküldeni, mely javaslatot tegyen az egybehívandó zsinat helye, ideje, tagjainak száma, a választás módja, s a tanácskozás sorrendje iránt és fogalmazza azon kerdéseket, melyek a tartandó zsinat tanácskozása es határozatai ala lesznek terjesztendők. E bizottságok munkalatai ujabb keltűek s e lapok olvasói előtt sokkal ismertebbek, semhogy szükséges volna azokat e vázlatos elóadasban közelebbről jellemezni. Inkább azon, méltán megütkozessel fogadott jelensegről kell szólanom, hogy a megjelent köteles közleményeken kivül hírlapilag az egész ügy csaknem agyon hallgattatott. E látszólagos közöny kulcsa az, hogy a közönség elitélte a müvet, anélkül, hogy azon férfiak iránti szeretete es bizalma megingott volna, kik azt készítették, s ezert hallgatott inkább, mint hogy a dolog fóltetlen rosszalásával a személyeket sértse. Mikor a ^Zsinati előmunkálatok * megjelentek, egy régi jó barátom ezeket irta hozzám: ^Mi kenyeret kértünk és íme követ adtak nekünk, mert valóban az a sok paragraphus, dolgokról, melyeket az élet sokkal jobban codificált, mint e zavaros írálygyakorlat, nemcsak hogy hiába vágja a levegőeget, hanem, a mint a nagy bizottság tárgyalásai kimutatták, positiv kárt is tett, mert az egy jó, aminek eszközlése végett az egész munkálat keletkezhetett, t. i. az egyházkerületek közt létesítendő szorosabb kapcsolat, nemcsak, hogy el nem éretett, hanem attól távolabb estünk mint valaha, sőt uj szakadást is láttunk keletkezni stb.* Ilyen volt a közhangulat, midőn a mult év elején e lapok 10 —12. számaiban Török Pálnak azon epochalis cikke jelent meg, melyet találóbban nem lehet jellemezni, mint ha azt mondják róla, hogy egy ember fejében íormulázott közvélemény nyilatkozott soraiban. Hatalmas szózat az, melynek visszhangját az általános hallgatás csak még erősebbé tette.
