Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-06-20 / 25. szám

Az az úr, aki győz, az erősebbé a hatalom, íme az ököljog diadala! A materialismus egyengeti az utat a fajtalanság és iszákosság fertelmes bűneihez s erre nézve tanulságos lesz megemlíteni R. Schuricht szerint egy materialista naplójából a következőket : Jó a vagyon, ha élvezetet nyújt; jó a hatalom, ha büszkeségünket kielégíti; jó a hazugság, csel, ravaszság, képmutatás és hizelkedés, ha előnyünkre szolgálnak; jó a hűség, míg jutalma van; jó az árulás, ha hasznot hajt; jó a házasságtörés arra nézve, a ki egy más házasságban élőt szeret; jó a csalás, lopás, rablás, gyilkolás, ha vagyont és élvezetet biztosítanak számunkrac stb. Ebből látszik tehát, hogy a materialismus a legnagyobb elvetemültségre vezet. A materialismusból származik, annak emlőin táplálkozik a társadalmi élet legveszedelmesebb réme: a socialdemocratia, melynek célja a vagyonközösség. Ez azt akarja, hogy minden tőke az államé legyen s szűnjék meg a kovács, a cipész, asztalos, szabó, kereskedő, gyáros stb. a maga kezére dolgozni, hanem állítson fel az állam egy nagy raktárt, ebbe dolgozzék mindenki s miként a hivatalnokok, ugy a mester-emberek is az állam közpénztárából húzzák fizetéseiket. De hát ki ne látná át ezen az emberek közti különféleségeket számításba nem vevő veszélyes tan absurd voltát ? Hiszen, ha a szorgalmat akarják megjutalmazni: tárt kapu nyílik a biráló önkénye előtt; vagy ha a munka eredményéhez, nagyságához képest fizetnek: akkor a gyengék, tehetetlenek háttérbe szóróinak; vagy tegyük fel azt, hogy a szükség mérve a döntő, pl. a család tagjainak száma határoz a pénz-kiosztásnál: ekkor meg a lusta a szorgalmassal, a pazarló a takarékossal egy osztályba kerül. Az egyenlőtlenséget tehát megszüntetni nem lehet s miután a socialdemocratia főelve a magán-vagyon megszüntetése: igen természetes, hogy senkisem szerezhet többet, mint a mennyit a megélhetés szüksége megkíván és senkisem hagyhat semmit gyermekeinek s ezzel meg van ásva a sír a társadalom legszebb erényeinek: a szorgalomnak és takarékosságnak, a melyek a magán-vagyon szerzésével és kezelésével szoros összefüggésben vannak. Ehez járul még az is, hogy a házasságon nyugvó családi élet helyett az úgynevezett szabad szeretetet hangoztatják, a mely szerint a férfi és nő között letrejött szövetség bármikor önkényileg felbontható. S ez már maga is elég volna arra, hogy a legtisztább örömek száműzessenek s hogy az ember kivetkőzzék minden méltóságából. A közállapottal való elégedetlenséget nem pusztán azon egyes igazságos vagy igazságtalan megterheltetések okozzák, a melyek a törvénygyakorlati alkalmazásából önkényt folynak, hanem az a legnagyobb baj, hogy a szívekben már előbb, régen elégedetlenség honolt. Meghasonlottak önmagokkal és a világgal! Ma oly korban élünk, a melyben a kézi munkát mindinkább háttérbe szorítja a gyáripar. Hazánkban az ipar fejlesztésén ezrek és ezrek fáradoznak és jól cselekszik; mert igaz az, hogy anyagi jólétünk alapjait nem vethetjük meg azzal, ha — mint a régibb időkben voltunk, — ezutánra is kizárólag földmívelő nép maradunk; mert ha nincs termés, kell lenni másnak, a mire támaszkodhassunk, s ez az ipar, főleg a gyár-ipar. -A gyárak ép oly szükséges roszak, mint a hadseregek; nélkülök el nem lehetünk: mert védelmünkre szolgálnak s edzik versenyképességünket más nemzetekkel. De az is tagadhatatlan, hogy a gyárak fészkei a socialdemocratiának, nemcsak Németországban, hanem hazánkban is, s hogy nálunk a socialdemocratia nem oly nagy mérvben terjed: ennek oka abban rejlik, hogy gyáraink nem nagy számmal vannak. Ha betekintünk gyárainkba: azonnal szemünkbe ötlik a gyármunkások szánandó helyzete. Szerencsétlenebbek ezek az elitélt raboknál; mert míg ezeknek van reménységük a szabadulásra, addig azoknak évtizedek múlva is gyár-munka és az éhség közt kell választani. Valóságos gépek; napokon, éveken keresztül mindig ugyanazon szellemtelen, az ész hozzájárulását fölöslegessé tévő, gépies munkát vé o-zik. A cselekvésnek ezen folytonos egyformasága, az egyes munkának ily csekélyre becsülése s magára a munkásra nézve az alkotásnak ily célszerűtlensége, — a melynek csak más száz meg száz hasonló munkás foglalkozásával együtt van értelme . . . megfosztja az embert az önbecsérzéstől, saját méltóságától, a végzett s végzendő