Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-06-06 / 23. szám

lelkész úrnak levél útján indítványt tevő elnök úr altal fog tudomásul adatni. Hasonló] kegyeletet tanúsított a lelkészi értekezlet egy másik eljárasaban is. Ertekezletünk, mely szent gyónással all kapcsolatban; fennállása óta mindig egy helyen, Beledben tartatik. Kedves kötelességet vélt teljesíteni az egybegyűlt lelkészi kar, midőn az úrvacsorai szertartásnál szolgalattevő tanitó Kaimar Sándor úrnak, hoszszas buzgó szolgalataért nemcsak jegyzőkönyvében elismerést s köszönetet szavazott, de őt a lelkészi értekezlet elé át kéretvén, elnök úr hivatolt tanitó úrnak az egylet előtt, annak nevében, meleg szavakkal szíves köszönetet mondott, azon kéréssel, hogy jövőben az egylet utáni közös ünnepélyes ebéden mint a lelkészi kar szívesen látott vendége, megjelenni mindig szíveskedjék. — S valóban megható volt látni e jelenetet, midőn az éltes hitbuzgó tanitó látva a lelkészi kar részéről irányában tanúsított rokonszenves szeretetet, a meghatottság pillanataban a viszontszeretet par drága könnycseppet csillogtatott szemeiben. — Ezzel más tárgy nem levén, az ülés d. u. i órakor befejeztetett. Czuppon Sándor, n.-geresdi evang. segédlelkész. KÜLFÖLDI EGYHÁZ És ISKOLA. Londoni levél az elmúlt pünkösdről. Kétségkívül igaz az, hogy az ember, ha kellőleg elkészül reá, az Istent bármely helyen s időben egyarant tisztelheti. A mód azonban, mely szerint e tisztelet történik, nem mindig s nem mindenütt ugyanaz. Erre nézve szabad legyen itt fölhoznom azon, — hogy úgy mondjam — osztályrészemet, mely nékem kijutott a mult évi s az ez idei pünkösd alkalmával. Mindkét évben ugyanis angol földön ültem ez ünnepet, csakhogy tavai Helgoland szigetén, hova Haliéból, az idén pedig Londonban, hova Párisból rándultam volt ki. Az ünneplés módja e két helyen természetesen nem lehetett egyféle. Helgolandon a nyílt természet templomában, tiszta napsugár fénye mellett, a határtalan tenger szemléletébe merűlten dicsértem az Istent; Londonban, — hol a várost a természet ködbe, az industria tiistbe bolrítja, hol a tenger nem szabad, s a napsugár meg van hamisítva, — ugyanezt templomban, a Szent Pal temlomában cselekedtem. Pünkösd vasárnapjan délelőtt tiz órakor az Oxford'Street-en át a nagy templomba vettem utamat. A kolossális városban már szombat délutántól fogva igazán ünnepi csend uralkodott. A bankok, boltok s restaurantok mind csukva voltak, s nem hallatszék más, csak a harangok zúgása, mely a híveket templomokba hívta. Harangzugás mellett tehát megérkeztem én is a Szent Pál templomához. Midőn e nevezetes épület nagy arányait úgy kívülről szemléltem s csodáltam, bántólag hatott reám azt tapasztalnom, hogy e templom falaira is bőven szállott a város füstje ; a mi sorsa egyébiránt minden épületnek, palotanak Londonban. Beléptem azutan a főajtón, a templom tág belseje még tágasabbnak látszott, mert telve volt ájtatos közönséggel. Egy üres széket még leltem meglehetősen elől, azt elfoglaltam s figyelni kezdtem, hogy az angol cultusról némi fogalmat szerezzek magamnak. E cultus, — kevés szóval mondva, — abban állott, hogy a khorus hosszantartó működése mellett a hívek hol felállottak, hol leültek, miközben kiki mondta csöndesen a maga imáját. Ezután következett az egyházi beszéd, melynek még elhangzása előtt azonban a hívek oszladozni kezdtek. Én is bűcsut intve a jobbról mellettem ült két szerecsen kisasszonynak, mint hitsorsaimnak, a Szent Pál templomát elhagytam. Délután a Regents-parkban voltam. A széltiben s hosszában roppant kiterjedésű park a nagy közönséget könynyen fogadta magaban. A hullámzó néptömegben mindenki a maga módja szerint mulatott. Én is úsztam a néptengerrel, midőn egyszerre csak a nagy morajban syrének hangjaként egyházi ének méla, tiszta akkordjait véltem hallani. Indulok a hang után, s nemsokára talalok egy kis csoportot, benne férfiakat, s ifjú leányokat, a kik kótából szép összhangban énekeltek, s arcaikon az ahitat kifejezése ült. Elvezettel hallgattam őket, s élvezetem sokáig tartott, mert ők sokáig énekeltek. A kisded csoportot pedig kis idő multaval nagy néptömeg fogta körül, s hallgatta a különféle dallamu énekeket. Valahányszor uj ének következett, a kis csoport valamely férfi tagja mindig mondott előzőleg egyet-mást az énekre vonatkozólag. Én főleg egy férfit, — valódi tengerész alakot, — szerettem ilyenkor hallgatni, kinek arca igazán a nagy óceánra vallott, s a mikor csak szólott, úgy tetszett, mint ha csak a bretoni hajós iinajat mondana, a ki vész idején imigyen esd a tengerek Urához : Oh kegyelmes Istenem, könyörülj rajtam! az én hajócskám oly kicsiny, a te tengered oly mérhetetlen ! Az ahitat éneke pedig, melyet a kisded csoport megkezdett volt, visszhangzott nemsokára a nagy néptömegnél is, mialtal a harmónia szenvedett ugyan, de az én élvezetem gyönyörré hatványozódott. Midőn pedig mindnyájan kiénekelték magokat, következett a szónoki beszéd, melyet egy ifjú ember tartott, s melyben Krisztus urunk példajának követésére buzdított. Másnap szintén tanúja voltam egy ilyforma isteni tiszteletnek a Hyde-parkban, csakhogy itt nem ment az egész olyan szépen ; ugyanis a szónok beszéde közben egyszer csak kiválik a tömegből egy fölpántlikázott, s mellé fölpálinkázott ember, s néhány lépéssel arrébb menvén a tisztáson hozzá fog ő is nagy garral a szónokláshoz és pedig akképen, hogy az első szónokra