Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1880-05-30 / 22. szám
házaink korlátlan szabadválasztást biztosító ősi jogukba ! De méltánytalan maradjon egyházaink egyeteme a szerény, sőt az élet nélkülözhetlen igényeit sem fedező fizetés mellett hiven fáradozó szolga irányában ? Megegyezik ez a humanitással ? Ha egyéb életpályáknál is sokszor hiányzik a kellő arány, a képzettség és fizetés mértéke között, példátlan még is, hogy a kitartó munkásság, hűség bizonyos fokú előléptetésbe ne részesittetnék. De prot. egyházunkban legtöbbször >: > ahova dül a fa, ott marad.c Mily vérző sebet üthetett az élet ama rég porló jeles készültségü férfiú kebelén, ki egykor az eminensek eminense lévén, vettetett a sors által Borsodfaluba, hol hamvai is nyugosznak — midőn lelke mély fájdalmától elboríttatva, összecsomagolá, s deszka ferslágokban lepecsételé könyveit, irományait, a hosszú előkészületü pályán, nélkülözések közt keservesen gyűjtött kincseit, ráírván: ^Átkozott legyen az a kéz, mely titeket valaha felbont!« Elhallgassam e megtört bús lélek nevét ? talán nem sértem meg emlékét, ha kimondom, hogy ő ^Olasz uram* volt, kegyeltje az egyházi szolgákat ma is példásan szerető, magas miveltségü Ragályi családnak. Akarták ennek nemes gondolkozású sarjai enyhítni, lehetőleg begyógyitni a sors által ütött mély sebét e derék szolgának, nem csak legszivélyesb barátságokba fogadással, hanem általuk is eszközöltetett oly előléptetésekkel, mik egyházi közigazgatásunknál > titulus sine vitulo< ( néven ismeretesek. Megválaszták e. m. ülnöknek, esperesnek; de munkássága a közjó érdekében többé értékesíthető nem volt. Oh ! de hány tehetség vesztegel így, s vész el örökre ismeretlenül! Egyiket lehangolja, hogy nincs méltó hallgató publikuma! másikat leveri az, hogy korral haladni vágyó törekvései megütköznek a megszokotthoz, a régihez mereven ragaszkodó tespedtség szikláiba, sőt méltatlanul bántatik! Megtörik munkakedve, buzgalma a harmadiknak, mert a lélek becses terméke, szemetes kenyérmagvakkal jutalmaztatik. De ki tudná elsorolni, mily számtalan alakban és módon keseríttetik meg a lelkésznek élete falun úgy mint városon! lapokra telnék annak illustrálása, hogy az egyházi szolgák jelenlegi fizetése, ugy mennyiség mint minőség tekintetében, ritka kivétellel, bosszantó, szégyenitő, bírálaton alóli, mondhatnók botrányos, gyalázó! Érzi cikkíró azt, hogy híveink nagyobb mérvű megadóztatása, a mostoha időjárás és költséges államháztartás terhei mellett a lehetetlenségek közé tartozik, sőt azt óhajtná, hogy egyhá tartó híveink válláról egészen leemeltessék a súlyos teher, hogy legalább a templom lenne az a hely, hol a lélek az élet hányattatásai közt anynyira szükségelt vigasz elfogadásakor ne kényszerülne szíve ekként hangzó sugallatát hallani: ^ezt is pénzért adják! ezt is meg kell fizetni!* A hitbuzgóság erős lüktetései korában kénytelen nem volt, a legkisebb egyház szolgája sem, leverő nélkülözésekkel küzdeni. Mert hiszen tanúsítják régi chartáink, hogy gondoskodva volt, a tejbőség felől sorfejetés által, székhús-szükséglet tekintetében közkaszszából fizetendő utalványnyal, a világítás meghatározott mennyiségű faggyú kiszolgáltatásával, ruházkodás végett minden háztól adandó 2—3 sing vászonnal, a kenyér mellé szánt sódaradományokkal. Ha földdel, réttel is dotáltatott a lelkész: szántás, hordás, kaszálás, gyűjtés, beszállítás gondja a híveké volt, mig más részről a fa illetményét nem csupán ölekben, hanem a gyalogság által felvágva kapta. S általában kivált a földes urak részéről, kik mind megannyi kis királyok valának, minden szükségükben bőkezüleg gyámolittattak. S ekkép a lelkész hivatalának élhetett. De megnehezült mindnyájunk felett az idők járása! A patriarchális élet megszűnt; úr lett a jobbágy, szegénynyé lőn az úr, amaz belecseppenve az uraságba nagyobb igényű lett, emez gazdaságát véletlen más alapokra kényszerűivén fektetni, újból épitni, rendezni — elszegényűlt, ha az adósság kinzó nyűgébe nem került. Ekkép hányattatva, jobb jövő reményében a számos tagú közösben gazdálkodó családok, kisebb körökre oszolva egymástól elszakadoztak. Elkülöniték közös legelőilletményüket a századok hosszú során együtt élt apa és fiuk. Megtöbbült a míveletre fordított föld, megkevesbedett a rá szükségelt erő ? Nyertek lelkészeink is itt ott meglepő bőkezűséggel s dicsérettel, sőt hála érzelmei között legyen mondva, kivált a katholikus uraktól, a felekezetiségen felül emelkedő Bartakovicsoktól annyi földet, hogy nem is bírnak vele. A szegény sorsban született, örökséget nem várható papoknak, gazdasági befektetésekhez tölt erszény kellene. De ubi non est: ne keress! Tehát a nagy földbirtokú lelkész, legfölebb felében munkáltatásra szoritkozhatik. Ugy de a vállalkozó trágyakészletét bizony inkább csak a saját területére hordja s a papföld lassaivlassan terméketlenül s végre kimerül. Hát még ha elgondoljuk, hogy sok helyt a törvényszabta commassationalis minimum a szűkkeblűség nyomása alatt félig, vagy alig használható tájakon, a határ legtávolabbi részein szakíttatott ki, hol vagy nem ellenőrizheti haszonélvező a drága pénzen eszközölt munkát, vagy hogy bitang lovászoktól a termés eztetve ne legyen, állása megalacsonyitá-
