Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-03-07 / 10. szám

nem méltányolta őt, bizonyos búzafizetését elfogván. Ezért átment a beregi traktusba, hol munkácsi pappá lett ; majd tábori lelkészszé lett -— alkalmasint a beregi fölkelő nemességnél — s mint ilyen halt meg — Sándor István szerint — 1801-ben, Bécsben. — A „Szükségben segitő könyvön® kivül volt még egy más munkája is: „Az Urnák sz. asztalához készitő hat heti poenitentialis könyörgések®. Vác, 1800. 8 r. 225 lap. (Lásd: Néptanítók lapja 1877 évi folyam 2-ik szám, 25-ik lap. és: Kiss Kálmán „A szatmári ref. egyházmegye története® 629-ik lapján). Hogy a szatmári ref. egyházmegye irói között (idézett művem 348 stb. lapjain) elő nem fordul, annak oka az : mert Kömlei idézett műveit nem a szatmári ref. egyházmegyében tartózkodása alatt bocsátotta közre. Kiss Kálmán. KÜLFÖLDI EGYHÁZ ÉS ISKOLA. Németországi egyházi ügyek. A protestáns egyház, kivált pedig a szabadelvű protestantismus súlyos válság küszöbén áll Poroszországban, melynek végkifejlődését nem lehet ugyan előrelátni, de mely bizonyára mélyen megrázkódtatja az egyházközségeket s a keresztyénséget elterelendi szeretetet és békét árasztó missiójától. Az első császárság megbukása után Európában egy rettenetes politikai reactió támadt; ezt nyomban követte a vallási reactió, melyet a „Reveil® a tudományos függetlenségnek természetes ellensége mindenfelé elterjeszteni igyekezett. De azért a különböző pártok békében éltek ; vagy legalább lehetőnek látszott, hogy a különböző árnyalatok együtt létezzenek az egyház kebelében. Néhány év alatt azonban ez az eszélyesség megszűnt; egy erős és erőszakoskodó orthodoxia azzal a követeléssel lépett föl, hogy másnak nem fog helyet engedni s kidobja az egyházból mindazt, a ki nem ugy gondolkozik, mint ő. Ez a támadó párt, az „udvari prédikátorok® pártja; kiknek hatalmi törekvéseiket az ő conservativ barátaik átvitték a politikába is. Az 1870— 71-iki háború rettenetes kimenetele a mindent nyerés megkísérlésére ösztönözte őket a biztos siker reményével! . . Másban nem tudjuk okát találni ama lazas törekvésnek, melylyel sietnek, hogy „rend legyen® . . . orosz módra a markéi és brandenburgi egyházban. E harcban nem olyan orthodoxiát 'találunk, mely mint Franciaországban vagy Svájcban, meggyőződéséért és hitéért jogosan küzd a nélkül, hogy a protestantismus alapelveitől eltérne; . . . nem, ez egy vakmerő párt, mely a mostani szervezet helyett egy római mintájú hierarchiát kiván életbe léptetni, minden megfogható eszközökkel s ravasz ügyességgel, s így kitépni a protestantismusból ennek virágát és koronáját. Célja az, hogy az államtól elvétessék iskola, egyetem, tudományos helyiségek, az egyházi törvények készítése és a polgári házasság; hogy megsemmisíttessék az 1817-iki egyesség, mely a lutheri és ref. confessiók alapján megalkotta a német ev. egyházat ; hogy az egyházban szigorú fegyelem állíttassék föl s a parochiák megfosztassanak szavazati joguktól; szóval: szabad egyházat alkotni a keresztyén államban. (Az ultramontanismus sem igen követel többet). Az a német gróf, ki a parlamentben ezt mondá: „a két ezredik évben egész Mark katholikus leend®, jól felismerhette a vatikán ezen uj szövetségeseinek szándékát. Három évig — akkor még a Protestantenverein nem ! is sejtette e liberalismust és magát az egyházat is fenyegető veszélyt — az orthodoxia árnyékban működött. Keresett szövetségeseket, megsokasította a cultusokat, egyesületeket, ünnepélyeket, szóval alkalmakat csinált és keresett csatlakozók nyerésére, itt fenyegetésekkel, ott pazar ígéretekkel. Készülődött az ütközethöz, minden hozzátartozóját megtanítván e jelmondatra : „Külön haladni, együtt támadni.® Ámde itt a synodus, miként igazolják a programmot ? . . a közvéleményt miként késziték elő a villámcsapáshoz, a reactió szagú nyilatkozványhoz ? . . . Ez nagyon egyszerű. A lapok elrémitőleg irkáltak az erkölcsi corruptióról; a polgári házasság szülte (?) erkölcstelenségről ; a tömegek közönbösségéről, melyekért, mint az egyházközségek fejeit, a liberális lelkészeket tették felelősekké. Követelte a sajtó, hogy közvetlen rendszabályokhoz kell nyúlni a hitetlenség terjedésének meggátlása végett. . . . Mindenki tudhatta, hogy mit kell e nyilatkozatokról tartani; hiszen az uj törvényeket lehetetlen felelőssé tenni azért a közönbösségért és corruptióért, mely még olyan korszakból veszi eredetét, melyben az orthodox papok voltak a mindenhatók iskolákban, egyházakban, s melyben a parochiák semmiféle jogot sem élveztek. De mindegy ! A habozok, — megrémülve a socialis veszélytől — csatlakoztak az orthodoxiahoz, . . . s ezzel a fordulat beállott. Gyászos taktika s szerencsétlenségre, sikere lett. Az első generális synoduson 1879-ben a többség a tömörült orthodoxiának adott igazat s megszavazta antiliberalis programmját. Ámde a protestantismus s evangeliom alapját képező lelkiismeret jogai s szabadsági elve nem tiportathattak porba erélyes protestatiók nélkül. Már e gyűlésen néhány szabadelvű tag . . . rari nantes . . . nagy bátorsággal szót emelt s nem félt kimondani, hogy ha az állam a többség által előterjesztett módozatokat végrehajtja, olyan szolgaiság következend az ev. keresztyénekre, melyhez képest a római járom is irigylendő. De felkeltek — méltó elismeréssel említjük meg, — a jobb közép theologusai is, kik — bár Protestantenverein ellenesek, — mégis a hallei theologusokkal, az udvari prédikátorok könyörgése dacara, a lelkiismeret jogait