Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-03-07 / 10. szám

való predicatiót, s ezzel elég. . . azokat ismételjük, mint az egyszeri pap a „Basiliskust,® — és hogy „lelkészeink (mindenesetre hirtelenében odavetett állitásj nemcsak nem képesek az Úr házát megkedveltetni, hanetn még azokat is elidegenítik onnan, a kik örömest járnának.® — Nem célom bírálni, mennyiben jogosak s alaposak ezen felettünk kimondott Ítéletek, megteszik azt a hivatottabbak ; én csak — miután azt maguk a világiak is elismerik, hogy a hideg közönyösség a vallásos élet mezején megdöbbentőleg terjed — a bajnak okát keresem és azt mondom, hegy az nem az egyháziakban, nem is a világiakban, hanem nevelési rendszerünkben rejlik. Nem én mondom, mondták azt már sokan, hogy vallásossá az embert csak nevelni, nem pedig tanítani lehet. E nevelésnek már szükségkép el kell kezdődnie az eszmélni és gagyogni kezdő kis gyermeknél, tehát a családban. Igaz, hogy a mit itt nyújtani lehet, az, — a kis gyermek szellemi látkörének szűk voltát tekintve nagyon csekély, és mégis az az édes anya által lelkünkbe oltott egy-két rövid imádság azon mustármag, melyből keblünkben idővel a vallásosság gazdag lombozatú élőfája nő fel, melynek üdítő árnyában óh mi sokszor megújulunk, ha a világ harcában elfáradánk. De hol találunk ily vallásos nevelést ? A gazdagoknál ? Hisz itt az édes anya legfeljebb addig viseli gondját gyermekének, mig szíve alatt hordozza, s azután rábízza fizetett cselédekre, kik között — még a szeretet jóltevő melegét sem érezve — mindent tanul, mindent lát, csak jót nem ; majd növekedvén az úrfi, mindennel megismerkedik, csak Istenével nem ! Vagy az alsóbb rendüeknél ? Itt meg ott növekedik ugyan a szülők karjain, de azoktól előbb megtanul káromkodni, mint imádkozni, vagy ha tanítják is egy-egy ima gépies elmondására : példájokkal tízszeresen lerontják, a mit szóval épitének. így éri el a gyermek az időt, melyben iskolába kezd járni. És itt a fordulópont életében. Ekkor még belvilága a rossz mellett a jó elfogadására is annyira alkalmas, hogy a vallásos élet szép épületének alapját le lehet rakni abban, természetesen nem könnyű munkával, okos nevelés által. S mit tapasztalunk e téren iskoláinkban ? Azt, hogy ott vallást tanulnak ugyan, de nem vallásosságot; paragrafusokat adnak a gyermeknek eleget Istenről, emberről s annak rendeltetéséről, de csak a megemészthetlen betűt nyújtják, nem a lelkes, az éltető szellemet. — Úgy hogy midőn a 12 évet betöltött gyermek az iskolát elhagyja, tudja bár „fújni® a kátét az első §-tól az utolsóig : de nem tudja — és ez mindenesetre a legnagyobb baj, — hogy a Krisztus példájának hű követése, — igaz kegyesség, és buzgóság, szeretet Isten, önmagunk s felebarátaink iránt, szóval: hogy életünknek Isten törvénye szerint rendelése az igaz vallásosság, a melynek drága jutalma : a lélek benső derültsége, az Úr akaratán való békés megnyugvás, a vidámlelkü megelégedés stb. Hát gymnásiumaink ? Bizony, ha rosszabbul nem, jobban ezeknél sem áll a dolog a vallásos nevelést illető- | leg. Az ily, vallást ugyan tanult, de vallásossá nem nevelt nemzedékhez aztán jöjjön valaki Pál buzgalmával, Péter ékesszólásával és János szelídségével és beszéljen hozzájok velőkig ható szavakkal: mint valami szép zene gyönyörködteti ugyan őket mig hallják, talán visszavissza is cseng fülükbe egy ideig, de „csakhamar eljő az ördög, kikapja az igét az ő szivökből,® mivelhogy nincsen kellőleg elkészített talaj, hol gyökeret verhessen. Ebben van a baj oka, itt kell hát — még pedig minél előbb — gyógyszerekről gondoskodnunk. E gyógyszerek egyike az volna, ha a praeparandiákban oda hatnának minden áron, hogy abból olyan tanítók kerüljenek ki, a kik a vallástudományt nemcsak tanítani, de annak boldogító tanait a fejlődő gyermekkor szivvilágába is átültetni tudják Es ehez már szükséges az is, hogy ne csak a „káté® tanittassék, mint az Istent megismertető és tisztelni tanitó tudomány, hanem a vallástanitást minden tantárgygyal úgy össze kellene kötni, hogy p. o. a természetrajz előadásánal a legkisebb fűszáltól a legmagasabb élőfáig, — a legutolsó féregtől fel a teremtés koronájáig mindenütt és mindenben Isten teremtő hatalmát, gondviselő jóságát, —a természettan törvényeiben a Mindenható végetlen bölcseségét lássa, érezze a gyermek s önkénytelenül ragadtassék a Teremtő imádására ! így nevelnénk vallásosan. De ehez megint szükséges az, hogy a vallás tanítók lennének maguk is vallásosak, élő hittel tündöklők, a minthogy — tisztelet nekik — vannak is ilyenek, kiknek áldásos működése meglátszik a nemzedéken hosszú időn át; de bizony vannak olyan elbizakodott talentumok is, a kik büszkélkedve hogy az u. n. reáltudományokat mind megették, a vallással mit sem gondolnak, sőt uton útfélen előállnak, hogy ők az Istent és halhatatlanságot nem hiszik, a szentháromság pedig ... no ... az már épen „absurdum.® Miként várjunk aztán hitbuzgó és vallásos embereket, annak keze alól, a ki maga is hitetlen és vallástalan ? Es itt eszembe jut valami .... Egy izben beszélgetvén egy testvérrel, azt találtam mondani, hogy én a szószékről nem mondok olyat, a mit ha szemmel nem látok is, hitemmel át nem ölelek, mert én ott hazudni nem volnék képes. Mire ő imigyen felelt : „Én pedig az Isten lételét sem hiszem.® És az ilyenek, ha vannak, bizonyára béres szolgák, kik nem gondolnak a reájok bízott nyájjal, ha a világ mind elragadja is őket. Másik gyógyszer lenne az, ha a lelkészek szigorúan ellenőriznék a vallástanitást az iskolákban. Ha már a rendes iskolásokat nem taníthatják, mert elismerem, hogy ez elszámítva a vele járó terhet, közte s a tanítók közt a legtöbbször súrlódást idézne elő-, de a felnőttek (12—15 évesek) valláserkölcsi oktatását egyenesen nekik kellene kezükbe venni, hogy a jézusi tudomány fejtegetése, annak az életre alkalmazása a vallás főigazságainak előadása által a rossz példák hatását, melyek e korban legkönnyeb-