Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-03-07 / 10. szám

szóval, ige hirdetéssel hatni, legyen az bár angyalok nyelvén mondva, hijába való törekvés: addig, vajha rossz próféta lennék, addig mondom e többször jelzett baj gordiusi csomója pusztán társadalmi uton, az egyes szálak oldozgatása által ki nem bontható. Hanem igen is, Nagy Sándor kardjával kell, s kellett volna már rég — egyenesen ketté vágni azt, büntetés szigorával metszeni le a fekélyes részt a társadalom testéről, mielőtt a „pars sincera* is utána veszne. Mondja ki csak a törvény, vagy ministeri rendelet, hogy vasár- és ünnepnapokon boltok, bor és pálinkamérők, közmulató helyek, hivatalok bezárassanak, egyleteskedések, gyűlésezések, kivéve a pusztán valláserkölcsi jellegűeket, ne tartathassanak, és semmi e napok komoly méltóságát, ünnepélyes csendjét, szentségét megzavaró munkák, minő p. o. falu- és mezővárosi helyeken: buza, széna hordás nyomtatás, rostálás, stb. stb. ne végeztessenek, és pedig mindezt mondja ki szigorú, a körülményhez képest fokozható büntetés, s a büntetésnek felelősség melletti végrehajtatás terhe alatt : bizton hiszem, hogy pár év alatt meg fog szűnni az egyházi és világi elem szórványosan így is találkozható egyes tagjainak mulasztása s kivételes fogyatkozásai dacára is, jelen abnormis helyzet. Nem dicsekedhetem mély élet bölcsességgel s egy hosszú élet gazdag tapasztalataival, de nem is a pessimismus homályos lát üvegén szemlélem a való világot, hanem ugy a mint van, sem hozzá nem téve, sem el nem véve belőle tisztán, s elfogulatlanéi! Azért itélek igy . . . Abban azonban már határozottan ellent mondok a „hol a nagyobb baj?® cimű cikk tisztelt Írójának, hogy egy „keresztyén,* s pedig „prot. keresztyén* előtt, ha ugyan e szó valóban is reá illő, a lelkész egyh. beszédénekilyen vagy amolyan volta nyitná meg, vagy zárná be az úr házának ajtóit, mert az jő ki szavaiból. Mert — szerény meggyőződésem szerint egy, szívvel s lélekkel keresztyén — bár erőtelen nyelvvel, erőtelen hangokon és gyarló értelemmel hirdettetni hallja is azt, a „kin kiviil más fundamentumot senki nem vethet,* a Jézus Krisztust: önként indíttatik a harangok buzgóságra intő szavainak hallattára oda, hol „ugy tetszik, mintha vigadva, ott volnék, hol a menny lakói, a Te királyi székednek előtte letelepednek*, mint a dicséreti költő oly szépen és kenetteljesen énekli; oda, hol a gyülekezet együttes éneke- és imájában, mintegy elragadtatva a közös buzgóság árjától a lélek, szabadabban emelkedhetik a ^könyörgést meghallgató édes atyához*. Míg megkövetelem egy önérzetes lelkésztől, hogy hallgatóihoz nem culinaris — ponyva irodalmi — nyelven, hanem a miveltebb ízlésnek megfelelőleg beszéljen, mint hitszónok is ; míg megengedem azt, hogy csakugyan megkapóbb egy, a szónoklat szabályainak ügyes alkalmazásával készített, jól átgondolt és kidolgozott beszéd, mint egy toldott, foldott, szakadozott és csín tekintetében is szegényes : addig más oldalról lelkésznek bibliai nyelven kell szónokolni, mert ez adja meg beszédének kenetteljességét s mindég azt hirdetnie „a ki tegnap és ma ugyanazon volt és mindörökké is ugyanazon lészen*. És így mindig ujat és érdekeset hallatni nem lehet s ki mégis azt hallani vél lelkésztől a szószéken, az tévesztette útját, midőn az Úr házába indult, az a ki mulatni akar a színházakat, concert estély eket keresse fel. Elhiszem és tudom is én, mily fülsértő, kínzó, kivált intelligens emberre nézve az, midőn a lelkész egy alakilag és tartalmilag kidolgozatlan, s talán jól be sem tanult beszéddel áll elő, és e tekintetben magamévá teszem ama „vonzó előadásu egyházi szónok* — Ancillon Dávid — nézetét, „ki beszédeit egyről-egyig a legnagyobb gonddal készítette el, s tanulta be* és „azt szokta volt mondani*: „nagyon kevésre becsüli gyülekezetét az olyan lelkész, ki a készülésre semmi gondot sem fordít, s csak ugy vét az udvariasság ellen, mintha valaki, nagyszerű díszünnepélyen hálósapkával s öltönyben jelenne meg*; de szerintem, pusztán és magában ez nem elegendő ok arra, hogy a templomlátogatást elhanyagolják. Molnár János, bihar-diószegi ref. lelkész. II. „Megnehezült az idők járása fölöttünk!* Egymást éri a panasz az egyháziatlanságról. A hivő lélek elborul, csüggedni kezd, ha széttekintve — tapasztalni kénytelen a terjedő vallástalanságot fennt úgy, mint alant. A vallás-erkölcsi élet fajának gyökerén pusztitó féreg rágódik. És a baj annyival félelmesebb, a mennyivel az orvoslás nehezebb, mivel maga az éltető szerv van megtámadva. A sátán, a világ e gonosz szelleme — nem vérontó fegyverekkel támadja többé Isten egyházát, hanem annak éltető lelkét, a krisztusi szellemet igyekszik kilopni a hivek kebeléből, csábítva azokat hamis ígéretekkel, s látva a könnyen hajlók nagy számát, kárörvendő mosolylyal várja pokoli munkájának győzedelmét. És fájó szívvel bár — el kell ismernünk, hogy a győzelem reményéhez van is némi joga. Az, hogy a hit ma hitelre nem talál, — hogy a vallás a legtöbbektől mint ábrándos lelkek visio-szerii képzeménye tekintetik, mely csak a nép fékezésére hasznos, — hogy a vallással együtt az erkölcsi élet is elvesztette tiszta zománcát, hogy az egyház minden ügyei iránt nyilvánuló közöny annyira erőt vett a lelkeken : mind oly jelenség, mely a kősziklán épült házat alapjában támadja meg s fenyegeti. És ez baj ! Nem is csoda, ha lelkesebbjeink, látva a szenvedő egyházat, érezve a gyógyítás égető szükségét, rámutatnak ottan ottan a bajra, keresik a kór okát, hogy azt megtalálva — alaposan kezdhessenek az orvosláshoz, ha kell — a szúrás és vágáshoz. Ezek egyike Péterfi Dénes úr is, a ki e lapok hasábjain — minden kétség felett jó szándékú cikkében — a „világiakat* nevezi meg, mint az említett baj okait; a miért aztán ők — kissé meg is neheztelve •— megfordítják a dolgot, s ugyancsak ránk terítik a vizes pokrócot, hogy „nem vetünk számot a ránk háramló felelősséggel/ hogy „nem haladunk a korral,* — hogy megtanulunk egy pár évre