Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1880-03-07 / 10. szám
lókúl : ez oly kívánság, melyet ev. egyházunk Sas János úrnak elvből nem adhat meg ; mert nálunk a népiskola ügye egyházi ügy s az egyházi ügyeknek par excellence hivatalos képviselője és intézője a lelkész. Azonban tekintsük Sas János úrnak ezen csak úgy oda vetett, de nekem nagyon is szembetűnő nézetét más oldalról is, a szakképzettségre nézve. Azt kell hinnem, hogy cikkíró a lelkészek miveltségét, képzettségét vagy nem ismeri, vagy a tanítók, a tanítóképző intézetek növendékeinek képzettségét túlbecsüli, vagy csak különös kedve van a lelkészekről mint valami tudatlan emberekről beszélni, a kik nem képesek még egy szerény falusi tanitó működését sem megbírálni. Igaz ugyan, hogy cikkiró ezt a szót; »lelkész( < nem említi, midőn iskolavizsgálókról beszél, de jól tudja, hogy nálunk papok alkalmaztatnak ískolavizsgálókul. Már kérem szépen, ha esperességeink ispánokat vagy kereskedőket, vagy általában oly egyéneket alkalmaznának iskolavizsgálókúl, kiknek sem idejük, sem kedvük, sem alkalmuk nincsen és előképzettségük miatt nem is volt, paedagogiával, didacticával vagy methodicával foglalkozni, akkor érteném cikkiró úr kívánságát, hogy ne ezek, hanem szakemberek, tanítók alkalmaztassanak iskolavizsgálókúl. De hat az a lelkész oly egészen idegen-e Izráelben ? Oly egészen idiota-e a nevelés és oktatásügy terén, hogy még egy népiskolai tanítót sem volna képes megérteni és megbírálni ? Előképzettségénél nem kellett-e neki is mindazon tantárgyakat tanulni, melyek a tanítóképző intézetben előadatnak, még pedig sokkal alaposabban és részletesebben, s nem volt-e egyik legfontosabb kötelezett tantargya a nevelés-oktatás- és módszertan ? S nem volt-e majdnem mindenik legalabb hazi nevelő, hol alkalma volt elméleti ismereteit gyakorlatilag is alkalmazni ? s nem foglalkozik e most is gyermektanitással sajat szakmajaban (konfirmáció és katechizació ?). Ha cikkiró úr azt indítványozta volna, hogy képezdeí tanárok legyenek az egyes esperességekben iskolavizsgálók, ha ezt keresztülvihetőnek bizonyította volna be, hozzájárultam volna nézetéhez, de hogy az eddigi iskolavizsgálók (lelkészek) helyett, mint a kik nem képesek a tanítót megbírálni, csakis tanítók alkalmaztassanak iskola vizsgálókúl: ezt nem fogadhatom el. Nézetem szerint is nagyon célszerű volna, ha a tanítók egymás iskoláját meglátogatnák, megbírálnák, s egymást kölcsönösen útbaigazítanák, de úgy hiszem, azt meg is tehetik, mert ha valamelyik saját iskoláját egy-egy napra elhagyja, hogy egy másik tanítónak előadási, nevelési, oktatási modorát és módszerét megfigyelhesse, azt senki sem fogja neki rossz néven venni. De azért még nincs szükség arra, hogy hivatalos iskolavizsgálókúl is csak tanítók alkalmaztassanak. Kolbenheyer Albert, evang, lelkész. >ts» TARCA. Hol a legnagyobb baj ? I. A „Prot. Egyh. és Isk. Lap" közeli számaiban, 5> hol a baj ?" „és hol a nagyobb baj ?* cimű valláserkölcsi irányú cikkek pro et contra tárgyalván ama kérdést: »miben, illetve kikben találhatni fel a vallás erkölcsi élet jelen hanyatlásának, az egyház hajója megfélemlítő stagnációjának oka ?: jelzett cikkek mindenikén át vonul bizonyos neme az egyoldalú, osztály külömbözőség szülte egoisticus felfogásnak. Amaz, mert talán majdnem kizárólag a világi intelligens elemet rajzolja a felvetett kérdés okául; emez, mert legalább szerintem nem fogja fel egészben helyesen a prot. lelkésznek, mint hitszónoknak tisztét, s hivatását: véleményem szerint túlzott, s mint olyan, hibás állítás is. Igen, mert még vannak lelkészek, kik sem életök, példaadások által nem akarják, vagy épen nem is képesek korunk materialistikus áramlatanak útját állani; sem az ige két élű fegyverével híveiket az Úr háza szerelmének megnyerni: addig más részről vannak s pedig talan ép oly számmal, világiak is, kik vagy sehogy, vagy épen rombolólag hatnak a nép valláserkölcsi életére. En megvallom, hogy elegyháziatlanult s hitközönyös korunkban a baj okát sem itt, sem ott, sem a lelkészi karban, sem a világiakban keresni nem tudom kizárólag, hanem mig azt mind két helyt találom, addig a „legnagyobb baj" okát, államtörvényeink e tekintetbeni hiányosságában vélem rejleni. Ha jól emlékezem, a tiszántúli egyházkerület múlt évi tavaszi közgyűlésén, a bihari és debreceni egyházmegye indítványozására elhatározta, hogy az esperességek keressék meg a megyéjükbe eső egyház-községeket, illetőleg ezeknek elöljáróit, hogy társadalmi uton, minden tőlük kitelhető morális utakat és módokat használjanak fel ugy hatni a népre, hogy a vasár- és ünnepnapok komoly méltósága visszaállittassék, hogy ekkép a vallás-erkölcsi élet tengő állapotából kiemeltessék. Jól esik hinnem, hogy egyes helyeken nem is maradt el e rendelet üdvös eredménye; ámde, hogy a nagy általánosságban máskép történt, a szomorú tapasztalat igazolja. Nézetem hát ez : míg lesznek emberek, kik előtt Isten, vallás, erkölcs, egyház, csak nagy hangú üres nevek, mikre mit sem adnak ; mig lesznek emberek, kik puszta önszépelgésből guny tárgyává teszik, s megkáromolják s pedig szembeszökő nyíltsággal és vakmerőséggel, a jobbaknál botrányt szülő szidalmaikkal a legszentebbeknek nevét; mig lesznek magukat „fölvilágosultaknak," „értelmesebbeknek" nevezni szerető egyesek, kiknek fölvilágosúltságok és értelmességök mind annak, mit szemeikkel nem láthatnak, s kezökkel nem tapinthatnak, konok tagadásában és kigunyolásá-J^an all ; mig lesznek olyanok, kikre társadalmi uton,
