Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-03-07 / 10. szám

egyházak terheltetése nélkül tartassanak® simogatása, hanem a közvélemény ítélete kell, hogy előtérbe jusson. Ezen határozattal, mely ama négy ifjú lelkész vívmánya, a hurok a mi vidékiinkbeli tanitói értekezleteknek nyakába van vetve, mert itt a tanítók anyagi helyzete nem engedi, hogy az egyházak segélye nélkül legyenek tarthatók az értekezletek. S miután a sajtó hatalma az, amely előtt minden jóravaló ember meghajlani kénytelen, ennélfogva vitattassék meg : lehet-e, szabad-e egy alárendelt erkölcsi testületnek a mindnyájunkat kötelező országos törvény, egyházkerületi intézkedés, sőt a közvélemény által is elfogadott intézmény felett ugyszólva kihallgatás nélkül a halálos Ítéletet kimondani? Nem ellenkezik-e a viszonyosság elvével, hogy az egyház javára háramló működések, annak közreműködése, igénybe vétele nélkül történjenek ? Valóban, ha indítványozók, akik magok is részint voltak, részint jelenleg is fiókértekezleti elnökök, a gyönge növénynek csak ferde kinövéseit kívánták volna lemetszeni, akkor velők kezet fogva, szívesen csatkoznánk törekvésükhöz, de hogy a tövisekkel együtt a nemes növény is kivágassék, ahhoz nem járulunk. Bizonyára az ily álbuzgóságtól elragadott ifjú lelkészek pártfogásukba látszanak venni azon tanítókat, kiknek életeivök ez : Oh áldott henyeség, végy karjaid közzé! Böszörményi Károly, e. m főjegyző. Néhány szó az iskolalátogatókról az ev. prot. egyházban. A népoktatás nem egyes embereknek, családoknak vagy községeknek ügye. Közügy az a szónak legvalódibb értelmében, az államnak, az egyháznak legszentebb közügye. Nem akarom vitatni, hogy az államnak vagy az egyháznak, illetve vallásfelekezetnek van e hozzá több joga: csak azt akarom constatálni, hogy mindkettő a legfontosabb ügynek tekinti, kell, hogy tekintse azt. S épen azért a népiskolai oktatást nem lehet az egyes tanítókra vagy községekre bízni, szükség, hogy ezeknek működése, kiváltképen a tanítók oktatása és nevelése ellenőriztessék, az illetékes hatóság közvetlen felügyelete alatt legyen, még pedig nemcsak úgy mint az állami tanfelügyelők ezen teendőiket a felekezeti iskolákban végezik, hogy t. i. a rovatos kimutatásokat időközönkint bekövetelik, jelentéseiket illető helye.n megteszik s magokba a felekezeti iskolákba csak nagy ritkán, i—2 évben egyszer tekintenek be, akkor ís többnyire oly időben, midőn már a tantermek üresek, ez az időszak lévén utazásra legalkalmasabb. Az iskolafelügyeletnek ki kell terjedni nemcsak az iskola külső állapotára, berendezésére, hanem a tanítónak egyéniségére, képzettségére, szorgalmára, a tanításnál alkalmazott módszerére, a tananyag beosztására stb. Ily módon, ily terjedelemben ügyelt föl régi idők óta s ügyel most is ev. protestáns egyházi hatóságunk, nevezetesen az esperesség a kebelében létező népiskolákra, még pedig az u. n. iskolavizsgálók, körlelkészek, decanusok által. Ezen iskolavizsgálók általánvéve lelkészek, kik mellé világi férfiak vagy tanítók rendeltetnek. Egyházunknak ezen régi időkből fennmaradt intézkedése, egyes lelkészeknek iskolavizsgálókúl alkalmazása üdvösnek és célszerűnek bizonyult, a miről igen sok tanitó is bizonyságot tehet. De épen ez az, a mi Sas János úrnak nem tetszik. Az e lap 5-ik számában megjelent „Tanítóképző és népiskola® című cikkében ugyanis előadvan nézeteit a tanítóképző és népiskola közötti kapocsról, egyebek közt mint nagy akadályt említi fel, hogy a tanítóktól meg van vonva az alkalom egymás iskolait látogatni és egymás tanítását megbírálni, s panaszképen említi, hogy az iskolavizsgálók nem tanítók, só't nem is tanférfiak, s ez az oka, hogy a jelentések az iskolákról hemzsegnek a semmit mondó felületességtől, „mert® — így végzi e feletti elmélkedéseit — »régi igazság, hogy a bírálónak legalább ugyanannyit kell tudni, mint a mennyit tud az, a kit megbírál®. Cikkírónak tehát egyik legfőbb óhajtása volna, hogy iskolavizsgálókúl az egyes ev. esperességekben ne lelkészek, hanem tanítók, még pedig csakis tanítók alkalmaztassanak, mert nézete szerint a lelkész, a ki nem tanitó, nem képes megérteni, annál kevésbé megbírálni a tanítót. Engedje meg, hogy erre nézve egy-két megjegyzést tegyek. Mindenekelőtt méltóztassék megfontolni, hogy altalános prot. nézetünk szerint a népiskola nem külön álló valami, hanem magának az egyháznak egy lényeges része, melynek érdekei az egyház érdekei, melynek hanyatlása, felvirágzása az egyház felvirágzását mozdítja elő ; egyiket a másiktól elválasztani nem szabad. A népiskola az egyházé, idegen hatalomnak rendelkezésére nem fogjuk azt bocsátani, annyival inkább nem, mert hiszen egyházunknak is kedves gyermeke, drága kincse a népiskola, melyet gyámolítani, felvirágoztatni még országos közoktatási törvények kényszerhatalma nélkül is, mindenha legfontosabb kötelességének tartotta. Méltóztassék ezen nézetet felekezeti elfogultságnak venni, ha ugy tetszik, én megmaradok azon nézetem mellett, hogy a népiskola az egyházé. Már pedig kérdem: melyik elem a legfőbb és legfontosabb az egyházban ? a tanitói kar-e ? vagy a világiak testülete ? vagy a lelkészi kar ? Nem természetes-e, hogy az egyháznak vezérei, felügyelői, minden néven nevezendő belügyeinek leghivatottabb intézői a lelkészek ? És épen azért, midőn az esperesség iskolái felett felügyelni, azoknak állapotáról, a tanítás eredményéről tudomást szerezni akar: nem természetes-e, hogy közegekül első helyen csakis lelkészeket alkalmaz ? Hogy a körlelkészek mellé körtanitók is választatnak, a mint az péld. a mi veszprémmegyei ev. esperességünkben s egyebütt is már szokásban van, az nagyon helyes. De hogy csakis tanítók alkalmaztassanak iskolavizsgá-