Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-03-07 / 10. szám

nek ; azért van az, hogy a mai korban az élet mezején csak egy munkavezetőt ismerünk, és ez a társulás szelleme . . . reá figyel az ipar, a művészet, a tudomány embere, reá ki tán önállólag is óriási erőt lenne képes kifejteni, a pályatéren az ő vezényszava rendezi a versenyfutást, birálja a sikert, osztja az érdemjeleket. E versenyfutók sorában ott látjuk a népnevelésügy emberét is, és nem az utolsók között, amennyiben az emelkedett gondolkozású lelkek e téreni vívmányaik, s azok egymássali közlése s ez általi megsokasitása folytán oly bámulatos eredményt hoztak létre márcsak mostanig is, hogy arra lelki örömmel gondolhatni; itt van előttünk, hogy mást ne említsek az irva-olvasás gyors és biztos, célhoz vezető módszere, ama régi lélekkinzó módszertelen eljárással egybehasonlitva, amelynek rozsdás láncaitól mi, a kiknek azokat kezünkre rakták egész életen át nem vagyunk képesek menekülni. Azonban e téren mint sehol a nagy világban, nincs megállapodás, mert az emberi ész teremtő erő, amely nem nyugszik soha, hanem mindent megkísért, hogy a tapasztalati szükségekhez képest mutatkozó hiánylatokat az élet számára előteremtse. Az embernek feladata az ész működését minden lehető eszközök által előmozdítani. És már az ész magasztos törekvésének előmozdítását célozzák a tanítói értekezletek is, hol a lelkek érintkezve, meleg érdeklődésre, a tanítói hivatás fontosságának átérzésére, a kötelesség iránti önfeláldozásra buzdítják s felvillanyozzák egymást ama széles és göröngyös mezőn való kitartó pályafutásra. A közvéleménynek, a világ eme legnagyobb bölcsének szava, melyet a tanítói értekezletek ügyében emelt, meg lett hallgatva hazánkban is, amennyiben az 1868 évi 38 t. c. 147. pontja kötelezővé tette a tanítói értekezletek létre hozatalát, azoknak a hasznos működésre tért engedett, sőt némi részben módot is nyújtott. A törvény szavai mint tudjuk ezek: „A községi nép és polgári iskolai tanitók kötelesek minden tankerületben tanítói testületté alakulni. A tankerületi testület annyi körre oszlik fel, ahány járása van a megyének. A járási körök a községek segélyzetével kötelesek évenként kétszer, az egész testület pedig évenként egyszer tanítói értekezletre egybegyűlni. Azonban azt tapasztaljuk az életben, hogy minden törekvés rögtönösen kivánt eredményt nem hozhat létre ; siker csak hosszas küzdés és a felbukkanó akadályok legyőzésével érhető el. A természetben nincsen ugrás. A kisded magból növekvő csemetét soká kell ápolnod s nyesegetned, míglen édes gyümölcseit kóstolhatod, s ha mindjárt az első években gyümölcsöt nem, vagy csak gyéren hoz, azért ki nem irtod, sőt inkább még figyelmesebben gondozod. A tanítói értekezletek körében is, ha mutatkoznak hiányok, ha látszanak ferde kinövések, azért nem magát az intézményt kell halálra ítélni, hanem a visszaéléseket mint fattyú növéseket, lemetszeni és az üdvös mag csiraképességét vagy már hajtásainak tovább fejlődését akadályozó gyomokat és töviseket kiirtani. A nagy városi iskolák szükséges és célszerű voltát ki vonná kétségbe ? s mégis megtörténik, hogy a kellő felügyelet nélküli vásott ifjak nem a tudomány áldását, hanem a romlottság életölő mérgét szívják ott magokba, s vájjon el kell-e azokat azért törölni, haszontalanoknak tartani, mert egyeseknek nem áldásul, hanem átkul szolgáltak ?! Epen igy a társulás eszméjén alapuló tanítói értekezletek, ha az értelmes felfogás, az odaadó működés s erélyes vezetők hiányában itt vagy amott kívánt sikert nem eredményeznek s csak haszontalan költség szaporítóknak tiinnek is fel: vájjon azért az áldás eszközlésére hivatott intézményt kell e elkárhoztatnunk, vagy pedig annak hivatásnélküli kezelőit ? Lelki lehangoltsággal vagyok kénytelen nyilvánosság elé hozni, hogy a felső-zempléni ref. egyházmegyében fenti elvek ellenére a köznevelés gyönge virágának ápolgatására, s különösen az iskolatanitók netán lankadni kezdő heve időnk.énti élesztésére, gyengeségeik támogatására hivatott tanítói értekezlet intézménye van megtámadva, ami annál szomoritóbb, mivel a támadás onnan intéztetett, ahonnan épen védelmet várnánk, — vagyis a köznevelés ügyének elővitelére hivatott négy ifjú lelkész által .... akik a világ eme szent temploma ellen egy évvel ezelőtt megkezdett merész ostromukat legközelebb folyó évi február hó 17-én Lasztócon tartott egyházmegyei közgyűlésünkön ismét megujiták $

Felszólamlás* című beadványukkal, melynek világra szóló szavai ezek : »A tanítói fiókértekezleteket természetükben tekintve tapasztalás szerint, nem mondhatni már ma egyebeknek, mint üres időtöltéseknek, amennyiben együtt másutt számtalanszor volt már elismételve mindaz, ami ottan szóba jöhet, s ahonnan az egyének okulás tekintetében úgy oszlanak szét, amint összegyülekeztek, ezt belátták s nyíltan bevallják magok azon tanitók is, akik behatóbban gondolkoznak a tárgy iránt. Hogy a fiókértekezletek megtartása paedagogiai szempontból nem lényeges és annak elmulasztása nem szentségtörés, igazolja azon körülmény, hogy a fiókértekezlet másutt is, például az alsózempléni ref. egyházmegyében be van szüntetve, a róm. és gör. kath. egyházban pedig gyakorlatba sem volt hozva* stb. ^Mindezeknélfogva midőn mi a fiókértekezleteket végleg beszüntetni javasoljuk, tesszük azt azért, mert azon intézmény semmi gyakorlati hasznot nem eredményez* stb. Midőn e szavakat unicum gyanánt a közvélemény elé terjesztem, teszem ezt nem viszketegség- vagy kicsinykedésből, hanem azért, mivel egy közügynek élete vagy halála és egy egyházmegyei testületnek, amely efelett intézkedni van hivatva, reputatiója van kérdésben; ugyanazért, legyen bár érzékeny a közvélemény ítélete egyesek képzelt hiúsága irányában, ez egyszer nem ezek balnézeteinek, sem egyházmegyénk azon e tárgyban ho-I zott határozatának, hogy »a fiókértekezletek jövőre az