Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1880-03-07 / 10. szám
nem ismer: az a korunk rosszul felfogott, és a nevelés terén helytelenül alkalmazott humanismusán kivül, a vallást helytelenül felfogó vagy iránta indifferens áramlatnak tulajdonítható első sorban. A vallásnak nevelő hatása oly fontos, hogy a vallástól nem külsőleg, de tartalmilag értve, a népiskolát mint eminenter nevelői intézményt elvonni egyértelmű volna a nevelészeti eredmény kockáztatásával. A vallás teszi az embert emberré. Kiváló (humanisticus) miveltséggel biró egyének bármely philosop'hiai életnézet mellett is lehetnek jó, erkölcsi szempontból megrovás alá nem eső emberek, de az ily miveltséggel nem birók vallás nélkül az állatokon felül alig emelkedhetnek. Általában elmondhatjuk, hogy a vallásnélküli ember állat (Nihilismus, materialismus.). Az a kérdés merül már itt fel, minő legyen a népiskola vallása ? E kérdésre az u. n. vallásos túlbuzgók a felekezeti vallásoktatás sürgetésével felelnek, míg" a o > o szabadabban gondolkodók, köztük korunk kiválóbb paedagogusai, egy általános vallástan tanítását, azaz oly vallásoktatást követelnek, melyet egyaránt meghallgathat protestáns, zsidó, katholikus. Lássuk már, hogy váljon melyik által érhető el inkább a vallásoktatás célja vagyis az, hogy az iskola vallásos egyéneket neveljen. Hogy a felekezeti vallásoktatás a vallásosságot az emberi szivben meg nem gyökerezteti — erre legeklatánsabb bizonyiték korunk vallástalansága. Pedig ezek alig tanultak az iskolában mást, mint vallást, illetőleg felekezeti vallást. A vallásos túlbuzgók alig tesznek egyebet, mint vallást tanítanak ; az olvasni alig tudó gyermeket elkezdik már oly vallásos igazságok beemléztetésével gyötörni, melyeket teljes életükön át is csak kevesen fognak közülök megérteni. Nagyon természetes már most, hogy a növendék az ily vallásoktatási gyötörtetések által saját vallását nemcsak meg nem szereti, hanem teljes életére meggyülöli vagy legalább közömbössé lesz iránta. Az ép elmondottakból önként következik, hogy minő legyen a népiskolai vallásoktatás. Ne legyen annak célja kálomistákat, lutheránusokat, pápistákat vagy zsidókat nevelni; hanem neveljen első sorban vallásos embert. A szivbe, nem az észbe vésse az iskola a vallást; tanítsa meg az igazságot: ^szeresd Istent, szeresd felebarátodat *! ne elmondani, hanem követni. , Úgyde — vetik ennek ellenébe a vallásos túlbuzgók — akkor a vallás színezete a népiskolából teljesen elenyészik, s a népiskola megszűnik az egyház, specialiter a protestáns egyház veteményes kertje lenni.< ( Igaz, az általam követelt vallásoktatás szerint a dogma az iskolából kirekesztetik, nem fogja a növendék oly jól elmondani tudni, mi a különbség a protestáns és katholikus hitágazatok között, de fogja tudni és követni a vallásnak második fő parancsolatját ^szeresd felebarátodat !* Igaz, a felekezeti vallásoktatás is hirdeti ez igazságot o o elméletileg, de mit ér az, ha a növendék a gyakorlatban mást lát és mást kell neki a vallásoktatás ösz-resumé-je gyanánt levonni. Ha őszinték akarunk lenni és magunkat ámitani nem akarjuk, lehetetlen be nem vallanunk, hogy az eddigi felekezeti vallásoktatás, inkább a vallásos gyűlölet, mint a keresztyéni — krisztusi — szeretet magvát hinté a növendékek szivébe; inkább a phariseusi felfuvalkodottságot, mint a nazarethi alázatosságot tette a hívek vallásos jellemévé. Ennek a következménye aztán az, hogy a kálvinista a lutheránust kétszínűnek, a katholikust bigottnak, az unitáriust hitetlennek, a zsidót Krisztus tagadónak tartja. És ezek viszont őtet és egymást. Egy szóval a vallásoktatás egyik legfőbb jellemvonása, a felebaráti szeretet, a szigorú felekezeti vallásoktatásból hiányzik. Ha azonban az iskola a szivet, nem az észt teszi vallásossá, ha a gyermek élő képek, történeti példák, elbeszélések, a vallástanitó eljárása és beszéde által az istenségnek inkább érzetét, mint tudását, a felebaráti szeretetet teszi magáévá, akkor minden vallásnak szilárd alap van vetve. Nem mondom, hogy az ilyen vallásoktatás felekezeti színezetet nem hordhat magán, hanem legyen az minden esetben csak a mellékes és nem fő jellemvonása a vallásos oktatásnak, mert az utóbbi esetben felekezeti különbségek lépnek fel a vallás főbb tényezői gyanánt a gyermekben, s ezzel el van vetve, ha nem is a felekezeti gyűlölség, de a felekezeti önhittség magva. Ha azonban a szivben a szeretet — a Krisztus vallása — már fel van építve, a felekezeti különbségek ismertetése nem gyűlölséget, hanem más vallások tisztelete mellett, saját vallásához való ragaszkodást eredményez. Örömmel konstatálhatom itt, hogy hazai protestáns vallásunk tan-