Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-02-29 / 9. szám

ból agyon próbálja verni azon édes anyát, kinek emlőin felnevelkedett; sárral és dühének tajtékával mocskolja be azon arcot, mely oly sokszor szeretettel hajlott bölcsője felé, s ha éjeket virasztva fel gondjaiban, megjelent előtte Absolonnak képe. s fülébe hangzott ama kemény itélet: „ne adjatok azt, a mi szent, az ebeknek,® szivéhez kapott ugyan fájdalmában, de azért csak tovább ringatta a bölcsőt, azzal a reménynyel űzvén el a jövő rémképeit: „az atya szereti érdemetlenűl is a fiút; megfizet az űr énnekem, az én igazsagom szerint.® II. Sám. 22: 21. Sőt tovább ragadtatva bőszült szenvedélyének féket vesztett paripájától, neki dől és erkölcsi irtó háborút kezd mintegy az anyai hivatás ellen, s megölni vélvén saját édes anyját, oda hurcolja a hulla felibe a többit is, mondván : „Nem tudom : más anyának fiai (főiskolák theologusai) mily körülmények között nevekednek leendő pályájukra, csak annyit tapasztaltam már igen sokszor, hogy nálunknál cseppel sem állanak elébb,® „hogy e bajok kommunis természetűek® . . . . reszkess tehát te is, mert „annak laba, ki eltemette eme másikat, az ajtó előtt vagyon és téged is kiviszen.® Csel. 1 : 9. A kiben csak van még elegendő érzés és egy parányi féltékenység, magyar országi protestáns egyházi és iskolai életünknek annyi oldalról és oly sokszor annyi könnyelműséggel meghurcolt becsülete iránt s fel tudja fogni azt, hogy sajat magunknak nevetségessé tétele , mindannyiszor kárörvendő gűnykacajt ver fel ellenségeink soraiban, mígnem lassú, de biztos és szégyenteljes bukásunk is bekövetkezik, abban az ifjú tiszteletes ur altal rendezett spectaculum bizonyara fajdalmas érzéseket kelthetett fel, de senkit sem lephetett meg. Et alios ego vidi ventos ! Egy könnyelműen, üresen eltöltött kor gondatlanságanak őszinte vezeklése levén az lényegében, jól van az úgy, ha a lélek mélyén régóta fekvő nyugtalanító tudat jerémiási siralmakban tör ki s a társadalom ujabb kiadású fakirjai, eget földet megátkoznák tisztulásuk közben s szennynek és piszoknak kiáltanak mindent Benarestöl Jagernótig. Az sem uj jelenség, egy idő óta, hogy a felfordult világ meséje szóról szóra betelett, valósag lett közöttünk: a tőke neki all fűrészelni a favágót, a csirke tanitja a tyúkot ; gyermek nyelvek nagy dolgokkal hántorgatjak magukat, lelketlen érvágók jelennek meg, a protestáns szólás-szabadság és egyenjogúság örve alatt, a beteg körül, s az iskolát három évvel ez előtt, saját őszinte bevallásuk szerint, gyengén végzett egyének, „ifjú papok® tartanak világitéletet, holtak és elevenek felett. Bizonyára nem uj dolog az, hogy ma már nem a bölcseké a kenyér s régen is voltak már olyan emberek, „kik meghomalyositják az isten tanácsát, tudatlan beszéddel.® Jób 38 : 2. Azt is meg kell lassankint keserűen szoknunk, hogy sok ember az egyházi sajtót olyan nyilvános közhelynek tekinti, hol kiki kedvére kidőzsölheti addig talán fékentartott szenvedélyeit ; hol a névtelenség alarca alá »bvj-va®, általánosságban, bizonyítás nélkül, büntetlenül gázolhatunk egymás becsületében, hivatali lelkiismeretének pontosságában, tudományos készültségében, jóakaratában , elkezdve superintendentián , testületeken, intézeteken, végezve az egyeseken, gymnasiumi és theologiai, bölcsészeti tanárokon. Hat hiszen, ha valakinek az efféle dicstelen munka erkölcsi érzékével, jellemével összefér; becsvágya, talán készültsége, az egyház és iskolai élet ügyeibe való épen ilyen irányú beavatkozásra utalja, a nyilvános helynek ura pedig, tapasztalt bölcseségére és tapintatára támaszkodva, szükségesnek, üdvösnek, hasznosnak véli ügyeinknek ily módon való gyógyítását, az ellen annál kevesbbé tehetünk, mert épen az erkölcsi érzés, a jellem az, mi az embernek legsajátabb tulajdona s a mi, még akkor is a maga módja szerint alakul, fattyú hajtásaival együtt, ha a morál, melyet valaki hallgat, még egyszer oly „igen 'jó kezekben volt is, ® mint a milyenről az ifiu tiszteletes úr visszatekintésében emlékezik s mert hiszen a ház urának bizonyára meg van azon joga, hogy kinek enged szót a maga körében, azon ügy mellett, melynek szolgalatába szegődött, minő modort és föllépést tart megegyezőnek háztartásának illedelmi I szabályaival ? Hanem azt aztán az igazság, a méltányosság, valamint az erkölcsi közbiztonság kivánják, hogy ha a közhelyekre beallitott vakmerők batorsága sárral dobalja meg a csendes tűzhelyüknél, becsületes, lelkiismeretes munkával foglalkozókat, sőt neki állanak aláásni azon épületet, melyhez még egy homokszemmel sem járult tehetségük és áldozatkészségük, szabad legyen nem a sárt letörölni arcukról, mert az sokszor dicsekedés tárgya is lehet, hanem feltenni a kérdést: barátom, mi módon jösz ide, holott nincsen lakadalmi köntösöd s ugyan miért versz engemet? azért-e, hogy „mennél több jóval voltam hozzád, annál inkább ellenein jártál, de én a te dicsőségedet gyalázatra fordítom® Hos. IV : 7, s megpróbálni : milyen súlyos a bot másik vége is, melyet a pajkos gyerek mások felett megforgatott ? Én, ifjú tiszteletes úr, mint a ki szintén egyik igénytelen tagja vagyok azon testületnek, melyre igazán a szellemi, az erkölcsi zsodomitaság bélyegét iparkodott rásütni, türelemmel meghallgattam az ön beszédét; azért remélem, hogy szintén szives lesz türelemmel elhordozni az én szavaimat is s megtekinteni az ön által feltüntetett éremnek másik oldalát is ; annyival is inkább, mert igyekszem teljesen méltányos, igazságos és tárgyi lagos lenni s tulajdonképen nem is egyébbel kivánok foglalkozni, mint tanári pályámon szerzett tapasztalataimmal. íme, először is elismérem és teljesen igazat adok a „Visszatekintés® cikk írójának abban, hogy tanári működésünk hasonlít az evangeliomi magvető sorsához ; némely mag az útszélre, más a kősziklára vagy a tövisek közé esik; működésünknek, iparkodásunknak, bizony sok esetben nincs meg óhajtott eredménye. Mi is szomorúan tapasztaljuk az ifjú pappal, hogy „lassanlassan lehull az ifjúság virága s gyümölcs nem marad