Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-02-15 / 7. szám

ketett, mint a nyárfalevél a félelemnek miatta. Mennyit elvezércikkeznek a népiskola doktorai,, hogy a népiskolában első a bizalom, a tanítóban a kedves nyájasság, mely bizalmat keltsen a tanítványban. Hanem a főiskolában már ellenkező kell. Felvont szemöldök, nagy hang és még több ily faja a szelid nyájasságnak. Nem mondom én, hogy nincs kivétel, de bizony nagyrészére nem jó ma se visszaemlékezni. Hanem hát ma elég a tanári diploma, a többi mellékes haszontalanság. Az igaz, hogy Kölcsey, midőn egy úri családhoz nevelőt ajánlott, legelső kellékül állította fel a művelt, nyájas modort, de hát „tempóra mutantur/ Minket prot. papnövendékeket nemcsak tudatlanságunkért, hanem bárdolatlan, szögletes, visszavonuló modorunkért is elitélnek sokan. Vannak ugyan olyanok is, kik a nyers őszinteséget, darabos, de határozott jellemet többre becsülik a sima, hajlongó alakoskodásnál; de hát bizony csak szebb az egyenes jellem is kisimítva, azt nem lehet kétségbe vonni. S a mí szegletes modorunk iskolai életünkből növi ki magát többé-kevésbé. Különösen papnövendékeink legnagyobb része a földmivelő, vagy kisebb iparos osztályból kerülvén ki, a családi körben nem sajátíthatja el a tetszetős modort. Az iskola ad neki tudományt, de az vajmi kevés magában az életre. Bölcs Salamon minden időkre mondá azon ítéletet, hogy nem a bölcseké a kenyér. Ha valaki látott már egy falusi iskolából kilépő gyermeket, milyen furcsán áll meg legelőször tanárja előtt, bizonyosan elnevette magát felette. S ha már most a tanár, a helyett, hogy nyájas leereszkedéssel magához emelné, tekintélyt követelő magatartásával még visszavonulóbbá teszi az ily tanítványát, éveivel szögletessége is növekszik, kerülni fogja később az u. n. művelt köröket, mert mindig nagyobb szégyennel érzi, hogy ő ott idegen, lenézett. S ha aztán később már életkörülményeinél fogva kénytelen is megfordúlni azon körökben, sohasem fogja levetkezni teljesen visszatartózkodó félénkségét. Különösen van olyan kisvárosi főiskolánk, hol az u. n. intelligenciát csupán a tanári kar képviseli, s ha innen ki van zárva az ifjú, vagy nincs bizalma ott gyakrabban megfordulni, nem önmagában, hanem a viszonyokban van oka, ha szögletes marad. Előttem legalább mindig különösnek tűnik fel, ha főiskoláinkat magas kőfallal és zárt vasajtókkal zárják el a világtól, mert többször voltam már tanuja, hogy az ifjúságban rejlő visszahatási törekvésnél fogva csak azért is keresett módot a kulcslyukon ki- és bebújni. Sokan bebizonyították már azt, hogy a ki félelemből nem követi el a rosszat, mihelyt a nyomás megszűnik, annál nagyobb erővel igyekszik elfojtott rossz szenvedélyeit kielégíteni. A mi főiskolánkban, ránk papnövendékekre nézve igen nagy hátránynyal volt, hogy az u. n. gyakorlati papi dolgokra kevés suly volt fektetve. Pedig az életben ezekre van első sorban legnagyobb szükség. Különösen hazai prot. egyházunk eleitől fogva legtöbbetküzdött állammal és katholicizmussal. Mily nagy szükségünk van már ismerni azon viszonyt, nemcsak szélesebb alapjában, hanem apróbb részleteiben is, melyben egyházunk emiitettekkel áll. Keresztelés,- esketés,- temetés,- anyakönyvi kiadványoknál gyakran bukkan az ifjú pap szem nem látott, fül nem hallott dolgokra, a mikor aztán elboszankodhatik afelett, hogy ilyenekről nem tanult az iskolában. Igaz, hogy a kápláni időszak részben arra való, hogy a gyakorlati lelkészettel megismerkedhessék a leendő pap ; de van rá eset elég, hogy az iskolából kilépő káplánt egyenesen önálló lelkészi állomásra helyezik, s magam is voltam már tanuja, mint lótott-futott az ily felelős káplán paptól-paphoz, hogy egy bizonyos gyakorlati ügyben utasítást kérjen. A hittani önképzőtársulatok legtöbbet segíthetnének e részben, s más főiskolákban tudtommal segítnek is, de a mi főiskolánkban csak egyházi szónoklat, elemzés, imairás és bírálatra szorítkoztunk. Még csak főiskolánknak legmostohább gyermekéről, az u. n- szépirodolmi önképző társulatról mondok el egynémelyeket. Nem tudom, ki hogyan van vele, de én szerfelett nagy fontosságot tulajdonítottam mindig az ily fajta társulatnak. Hajdanában szép virágzásnak, pártolásnak is örvendett a mi főiskolánkban s közéletünknek nem egy kitűnő alakja itt rakosgatta le leendő nagyságának alapját. A ki tudományos pályára készül annál első szükséglet, hogy egésséges, rendszeres gondolatai legyenek, s azokat szép alakba tudja öltöztetni szóval, vagy papíron. Ezt segiti elérni az önképzőtársulat. De még ez nem minden. Magam részéről legalabb határozottan mondhatom, hogy az egész iskolai tanítás megközelítőleg sem volt képes annyi maradandót belém verni, mint a mennyit tanultam az önképzőtársulatban. KülÖmben ezt bizonyítani is felesleges. Itt ébredt az ifjú szellemi erejének, vagy gyengeségének tudatára. Semmiféle tanári tekintély nem sarkalja annyira az ifjút munkásságra, kutatásra, mintha a magához hasonlók közt a járatlanság szégyenét érzi. Más iskolákban kellő figyelemben is részesitik e társulatot, s a hol még nincs, létrehozni törekszenek. S mily különös! Előttem legalább mindig talány marad, hogy főiskolánkban miért nem szerette a tanári kar annyira e társulatot ? Más ifjúsági egyesületet mindig kellő méltánylattal karolt fel ; de az önképzőtársulat megköszönhette, hogy egyszerűen be nem tiltották. Azt hozták fel ellene, hogy az ifjút büszkévé, kihívóvá, képzelgőssé, s tudja isten, miféle gonosztevővé változtatja. Én i-ső oszt. koromtól mindig tagja voltam e társulatnak, de sohasem tapasztaltam. Sőt ellenkezőleg. Itt jutottunk szellemi gyengeségünk tudatára. Itt tapasztalta még a leckézésben legkitűnőbb tanuló is, hogy a magolásért legfelebb iskolai kalkulust kap, mert azt elfújhatja szépen, de egészen más dolog belőlről fejteni ki valamit. Hanem fáj a lelkem most is, ha visszagondolok, mint jártunk tanárról-tanárra, kérve rimánkodva, hogy fogadják el az elnökséget. S bizony megesett, hogy nem kaptunk. Természetes aztán, hogy az ifjúságban is lassan- lassan fogyott a buzgóság, és IC—15 ifjú irta be magát sok-