Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-02-16 / 7. szám

esperes úr egyedül csak a templomot kérte, hol, saját felekezetének szertartása szerint kívánta esketni a hozzá fordult párt. A ref. lelkész úr tehát, s az ő hívei is, nem voltak tényezői ezen istenitiszteletnek. Történhetett volna, ha épen nem zárt ajtók mellett, de teljes csendben is. És ha N. ur, az esketési szertartásoknál, nemcsak gyertyát, de a keresztet is alkalmazni szokta, mire ez esetnél épen különös oka és érdeke is volt, s most az utóbbit mégis nélkülöznie kellett: el nem ismerhetem, hogy a thúr-szakállasi templom átengedését kérő levélre, W. lelkész úr „igenlő válasza" azt fejezte volna ki, mit a testvér prot. felekezetek ily esetekben egymástól megvárhatnak. Sőt van itt még más is! Azt irja W. lelkész úr: „A 20 éves ifjú menyasszony, a 4 éves zárdaszttz zajongó szivében mintegy tőrszurást érezvén, pár fájdalom-könycsepp foly le halvány arcán, ós a mellette álló vőlegénye kezére cseppen (nagyon érzékeny jelenet lehetett!) a két kéz összekapcsolódik, s a kölcsönös szeretet villany folyamként cikkázik át szivük húrjain, és a gyenge szűztől alig várható határozott hangon, így szól a menyasszony a plebánushoz: „már most a prot. templomban fogok esküdni!" Ugyan mondja meg, kérem, a lakszakállasi lelkész úr, e gyengédlelkü nő fájdalmas szivére, nem valóságos gyógyba'zsam lett volna-e annak látása, hogy a kereszt is ott van a gyertyák között, moly nélkül különösen egy zárdaszüz talán imádkozni sem tudott? A mi felebarátom szivének, mint nagyon találóan mondja Dr. B. ur, s lelkiismeretének drága, nekem pedig közömbös tárgy, lelki káromra semmi esetre sem lehetendett. Kettős kegyelet követelte tehát, hogy vagy semmit ne engedjek, vagy oly szertartást engedjek végezni fii iám templomában, minőt kívánt az ezt kérők szive. Ez az éu nézetem. Engem soha sem birna megzavarni, ha annak a toronynak tetején, melynek templomában imádkozom akár kereszt, akár csillag, akár kakas volna. Az ily formalitásokban szent vallásunk lényegét soha sem kerestem, sem veszélyeztetve nem birnám érezni általuk szivemben azt, melynek lángját földi dolgok, sem meg nem gyújthatják, sem ki nem olthatják. Végre pedig, midőn az esküformának könyvbőli előmondása mellett szavazok, lehetetlen figyelmen kiviil hagynom, azon igazán sajátságos esetet is, hogy t. i. Wámossy úr, a sima arcon elvonult állítólagos mosolyt kamatok kamatjával együtt fizette vissza, akkor, midőn Nehiba lelkész-esperes ur ágendás könyvét, ország-világ előtt „másfél kilósnak" declarálta. És most Isten velünk és a testvériség szelleme! GARZÓ GYULA, ref. lelkész. Székfoglaló beszéd-Felolvastatott a sárospataki főiskola irr atermében, 1878. jun. 24-én - • (Folytatás.) Székely után Szathmár Németi Mihály adott az összes zsoltárokra írott magyarázatokat: „Szent Dávid j Psalteriuma4

címen, a mely Kolozsvárt 1679-ben látott napvilágot. Érdekes, hogy e férfiút Debrecenben, Patakon és Hollandiában gyűjtögetett ismereteivel, szintén Gönc szerezte meg magának, elébb „iskola-mesterül4

később pedig lelkipásztorul. Majd a pozsonyi idézés hatalomszava őt is kizaklatta hivatalából s 1673-ban Debrecenben, majd azután Kolozsvái-t működött egész 1689-ig, a midőn kivette a tollat kezéből a halál, amelyet annyi lelkesültséggel és termékenységgel forgatott, mint kortársai közül igen kevesen. Számos nyomtatott és még számosabb kéziratban maradt művet hagyott maga után. Ez utóbbiak bizonyosan elkallódtak, vagy legfölebb valamely élelmes egyénnek szereztek olcsó dicsőséget. Ezek hovatünte felett töprenkedve mondja Bod Péter : »Jó az embernek, a mit ír, magának, ha lehet, kinyomtattatni, nehogy mások fojtásnak csinálják és a nyulak után lövöldözzék*. Hát ' ugyan mit mondana ma, midőn a theologusok többnyire csak az író-asztal számára készítik műveiket ? ! Psalteriumát Veresegyházi Szentyel Mihály kolozsvári orthodoxus tudós typografusnak ajánlja, ki a 202 lapra terjedő 12-ed rétü könyvet saját költségén nyomatta ki. Ajánló levelében teljesen körvonalozza álláspontját, ami csak abban különbözik a Székelyétől, hogy körülményesebben van meghatározva. „A zsoltárok" — úgymond ő — »egész kis biblia s az egész szent irás summája. Megtalálható bennök mindaz a mi Istenre és az emberre tartozik. Megtudjuk ugyanis a soltárokból, hogy az Isten egy természetében és állatjában és hogy abban az isteni egy természetben három egymástól megkülönböztetett isteni személyek legyenek, t. i. Atya, fiu és Szent lélek. Bennök van mindaz a mi néz a mi üdvösségünkre és a váltság munkájára, szóval: az egész keresztyén hittan. Bennök van az is, ami az istenitisztelet rendjét és módját illeti, úgy hogy ha valaki a soltárokat jól tudja s annak titkait érti, — érti az egész bibliát is". Szerinte is valamennyi zsoltár a Dávidé, mert a melyeket nem maga irt, azokat megprófétálta és pedig a szent lélek reá hatása folytán. Ezen az alapon okoskodja el aztán az egyes zsoltárok felirataiban megjelölt szerzőktől a szereztetés érdemét, a Dávid javára. „A 13*