Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-12-14 / 50. szám

BELFÖLD. Észrevételek Vigil „ereseit suti pondere" című cikkére, ni. Kedves tisztelendő ur ! Nekem ugyan nincs szerencsém önt személyesen ösmerni, mégis azon aggodalmas cikk után, melyben nem rég e lapok hasábjain lelkünkre beszélni igyekezett, feljogosítva érzem magamat, hogy mint egyike a fiatal papoknak, (bár még igazi értelemben pap nem vagyok, hanem Doboskint csak amolyan felkiáltó jel, t. i. káplánka) e pár bizodalmas levelet intézzem önhöz, folytatva ezekben a reánk emelt súlyos vádakat s esetleg magunkat talán védelmezve is. Istenem ! Uram ! hát csakugyan annyira rosszak volnánk mi ? — kérdeztem magamtól, mikor a „ereseit sub pondere-t* elolvastam s a pagátfogáson kivül csakugyan nem értenénk egyébbhez, csak a mi úgy tanulás nélkül ránk ragadt ? hogy megromlottunk s egyetemben hiábavalókká lettünk — mi fiatalok ? hogy olyanokká lettünk volna, mint az Éli gonosz fiai s Jehova oltára körül nem magáért a Jehováért, hanem csak azért a húsért forgolódnánk, melyet az áldozó nép ez oltárra hord? Ezt kérdeztem s nyomban meg is kaptam rá a feleletet. Megkaptam tekintélyes, tudós férfiaktól, kiknél az ön satnya növényzetet termő vidéke : kutatás, a fiatal papok közt pusztító „szellemi végeigyöngülés* tanulmány tárgya volt. Ön bizonyára olvasta a debreceni tanári kar jelentését a felállítandó prot. egyetem ügyében s megjegyezte magának ama helyet, hol ifjabb lelkészeinkről tétetik nyilatkozat s hol én fentebbi kérdésemre a feleletet megtaláltam. „Ha összemérjük —úgymond a jelentés — lelkészi karunk ifjabb részénnk tudományos műveltségét az ősökével, nagymérvű hanyatlást vagyunk kénytelenek tapasztalni. Aligha csalódunk pedig, ha azt bátorkodunk állítani, hogy a protestantismus tisztelt állását a múltban legfőkép lelkészeinek köszönhette, azon körülménynek t. i., hogy lelkészei tudományos műveltség s jellem tekintetében kimagaslottak társaik felett. S e felfogástól nincs messze azon következtetés, hogy prot. lelkészeink tudományos műveltségének hanyatlása már a közel jövőben káros befolyással lehet magának az egyetemes magyar prot. egyháznak állására is. De ezt nem tekintve, kivált nagyobb egyházainkban hány fontos, széleskörű belátást, nagy előkészületet igénylő kérdés megoldása függ lelkészeinktől, hány életérdek ápolása feladatuk? S vajon képesithet-e mindezen érdekek kellő kép viselésére, egyház és iskolák igazgatására, elébbvitelére pusztán a gymnasium jól, rosszul bevégzése után a theologiai tanfolyam megfutása?" Mennyi vád, mennyi megtámadtatás! és még ez sem elég, még más oldalról is kővel és botokkal támadnak ellenünk. Hogy kik ? ha méltóztatik meghallgatni ezt is elmondom. Ma egy kálvinista meg egy katholikus úri emberrel esett találkozásom. Szokás szerint politizáltunk, mig egyszer, hogy ? hogy nem ? a papokra tért át észrevétlenül beszélgetésünk. S képzelje ön, mit állított az a két úri ember egész vakmerőséggel ? Azt mondták, vitatták, kézzel lábbal bizonyitgatták, bogv nálunk Magyarországon a katholikus papság kebelében általában több az igazán képzett, mívelt okos ember, merik mondani tudós, mint köztünk reformátusok közt Azt állitotl ták, hogy a kálvinista papok közül valamely tudományszaknak búvárolása, országos hírű tudományossága által egyetlen egy sem magaslik úgy ki, mint p. o. a katholikusoknál egy Ipolyi, egy Fraknói vagy egy Ró mer, hogy többet ne említsenek — sőt. — szégyenlem ideírni — még azt is állították, hogy a kath. papnak még külső megjelenésében is több az elegantia, társalgásában több a finom udvariasság, szóval egész lényén több a simaság, csíszoltság, mint a kálvinista papokon, kik többnyire esetlen szögletes mozgású, magukat elhagvó, minden csín nélkül öltözködő rusticus emberek. S mindezt állította a kálvinista úri ember is. Hogy én sem hagytam magunkat, azt gondolhatja ön. Kimondtam nekik kereken, hogy nincs igazuk s én példával fogok bizonyítani. Hivatkoztam tehát elsőben is azon szép lelkű papjainkra, kik családi s egyházi dolgoktól ment üres óráikat arra használják fel, hogy magoknak a szépirodalomban biztosítsanak jó hangzású nevet, s nem került nagy fáradságomba ilyen neveket találnom. (Bár gondolám magamban, hogy valaki a múzsának ily módon áldozzék, ahhoz különös adomány szükséges, mely adományt ha talán kevesebb katholikus lelkész nyert volna meg, az nem egészen az ő hibájok.) Nem felejtettem el azután megemliteni elég gazdag e g yházi beszéd irodalmunk megalkotóit, (mindig csak a még élőket vévén figyelembe) s édes örvendezéssel s jogos önérzettel hoztam elébök halhatatlanaink fényesarnokából „istenittas* imaóráinkat: a nagy Révészt, a nagy Dobost s a nem kisebb Borsodit. És aztán egész sorát még azoknak, kik csüggedező szivünket Istenhez emelni segítettek, kiket a lélek megihletett. Nézzetek — szóltam hozzájok — ezek pedig itt a prot. tudományos irodalommal foglalkozó férfiak, a kikről a külföldön is elismeréssel beszélnek, s a kiknek a „tudós* címre való igényét kétségbe vonnotok aligha sikerül. Bizony barátim, mind hősök ők mind férfiak! Arra nézve pedig, hogy a katholikus papok az egymással való érintkezésben modorra finomabbak, a társadalmi jártasságban csakugyan szerencsésebbek volnának nálunknál, nem ereszkedtem velők semmiféle nagyobb ellenkezésbe. Hiszen, gondolom, ön is tapaszj talta már azt, hogy ez a legmeddőbb vitatkozás minden vitatkozások közt a nap alatt, mert itt érvekkel bizo. I nyitgatni nagyon bajos. Annyit azonban mégis megen-100