Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-12-14 / 50. szám

Itt hazánkban, bérc ölében, A nép szivében Vert gyökeret hitünk. Szent e föld nekünk ; Oh áld meg hazánk, jó Istenünk ! Írójának, a ^Barcsay* című székely nép-ballada fentartójának a dalköltészet terén elhallgatását sokan nem ok nélkül sajnálják. A 111. szám alatti ima és beszéd angol minta szerint van irva. Az ima hangulata komoly és áhítatos, felfogása bölcseimi, dogmatikai része radikalis s alkalmazása ugy ennek, mint a beszédnek sikerült, irálya magyaros és oratori, rövid, könnyen folyó és megnyerő. Ugy látszik előttem, hogy ez ima hatásos volt. A beszéd egészen eltér a magyar és német egyházi beszédek schemájától, sőt a franciától is. Egy rövid, de érdekesen irt felolvasás az inkább, mint a mi szokásaink szerint templomi elmondásra szánt prédikáció. Még csak nem is homilia az. A homiliákban is van némi tagozat. Itt nincs. Ez egy szép rhapsodia. Ugyanazon alapeszme vagy szentírási ige rhetorikai formákban gazdag változatainak is lehetne mondani, s nem csak a compositio sikerült, a tartalom is jól van választva. Az ily beszédek előnye a rendszeresek felett a meg nem kötöttség. Szabadon csapong a szónok a tudás és képzelet tágas birodalmában. Azokat az eszméket vonja beszéde körébe, a melyek a közönségének leginkább tetszenek. Addig mulat egy tárgy mellett, mig érdekelni birja a hallgatót s akkor másra tér. E beszéden angol vallásos philosophiai eszmék vonulnak végig. »Jézusban az ember eszménye valósult meg, az eszményi ember lőn testté — mondja egy helyen szónok; de — mondja ismét — valláserkölcsi magasztos érzülete által az örök isteni eszményhez is legközelebb emelkedett. * Ily része a beszédnek, a mi a tekintélyről szól, és hogy a keresztény vallásokban valódi tekintély a Mária fia, Jézus, a ki a legmélyebb hatást gyakorolta az emberiség szivére. Egészen uj3

amit szónok a vallásban az észtekintélyről mond, a mivel a legújabb vallási fejleményt, az (angol) unitarismust vagy a szabad k ereszt vénséget jellemzi. Megkapó párhuzamot von az eddigi vallásos orthodoxia és a szabad vallás uj nézetei között: amazok a csalatkozhatlanság, a biblia íróinak átalános ihletése, az első ember-pár mythicus bűnesete által az egész emberiség megromlása, Jézus engesztelő áldozata, ember-istensége, a papok bűnbocsátó hatalma, az előre elrendelés stb. azok: a lelkiismereti szabadság, egyéni felelősség, saját érdem után való üdvözülés, Isten előtti egyenlőség, Isten bűnbocsátó hatalma stb. Továbbá a vallásnak a tudomány nyal egye • zése, a fejlődés és haladás, mint a lélek legfőbb törvénye stb. Ez iránynak volt Dávid F. — mond szónok — 300 év előtt képviselője, ő volt korunk vezérszelleme, Jézus igaz keresztyén eszméinek martyr _tanubizonyságtevoje, főpap és próféta, áldozata meggyőződé| sének, a ki tanait halálával pecsételte meg A közönség érdeklődő figyelemmel s több helyen föllelkeí sülve hallgatta az ilju szónokot. IV-ik volt a püspöki üdvözlő beszéd, melyben a compositio tökélye versenyez az eszmék szépségével, A rokonszenves beszédmodor, emphatieus előadás, az az igazi papias magatartás és lelki nyugodtság, a mi a püspök nyilvános szónoklatait oly megragadókká teszi, ez alkalommal is kitűnt. Ez előadásban melegség volt és erély, vallási mély hitbuzgóság és politikai eszély, hangsúlyozva az unitárius hit vallástörvény és alkotmány által biztosított létjoga s a lelkiismeret és meggyőződés szabadságához erős ragaszkodás. A püspök-szónok boldognak vallotta magát, hogy első hivataleldődének e dicsőség-napján ő is az áldozók között lehet, magasztalta Dávid F. gondolkodása s vallásos eszméi merészségét és magasztos voltát, melegen üdvözölte kedves angol vendégeinket s hitét fejezte ki az unitárius vallás jövendő nagyobb elterjedése iránt. »Valóban ritka boldog szerencsés nap ez — mondá a püspök. Ily alkalmakat csak századok hoznak elé, mint az Aloe-virág nyilásit. A mire pár évtized előtt gondolni sem mertünk, ! tényleg egy örvendő koszorúban vagynnk Magyarország, J Nagy-Brittania és Észak-Amerika unitárius egyházi képviselői, hogy egy nagy történeti alak nagy szelleme iránti tiszteletünket nyilványosan kifejezzük s ismeretlen, jeltelen sírjához szellemileg a hála és kegyelet emlékszobrát a világ szemeláttára, nyilt homlokkal, hálatelt lélekkel s bátor szívvel felállítsuk. Mi nem küzdüuk senki ellen, csak lelki szükségünket elégítjük ki, magunknak teszünk eleget; Jézussal tartunk, ki így szólt tanítványaihoz: Arról ismernek meg titeket, hogy az én tanitványim vagytok, ha egymást szeretitek. Mi csak egy háromszáz éves tartozást akarunk teljesítem ; jelét adjuk annak, hogy e múltból ránk szállott drága örökséget nem csak tovább is bírni óhajtjuk ; hanem képesek vagyunk annak erkölcsi értékét felfogni. Mi történelmi multunk és alkotmányban biztosított jogbirtokunk öntudatosságát kívánjuk bebizonyitni. . . . .* Ezután felhívta hallgatóit, hogy Dávid F. számára az igazságkeresés, erkölcsi bátorság és apostoli hitbuzgóság romolhatlan anyagából emeljenek emlékszobrot, s mindháromról ép oly ékesen mint eszmékben gazdagon szólván: nem-csüggedésre buzdította híveit, aki mint kora legnagyobb vallási eszméjének hőse dicsőséggel halmozva áll előttünk két világrészből összegyűlt tisztelői előtt. . . .« E beszéd, mint Dávid F. megérdemlett apotheosisa rendkivüli hatást költött, a zsinati gyűlés föllelkesedve merült el első és mai püspöke büszkévé tevő szellemalakja látásában. Az V. számú beszéd az uri vacsorának genialis magyarázata, a mint ez már az egyházi szónokunkról el van ismerve. Megemlíti a pharizeusok Jézusra szórt