Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1879-02-02 / 5. szám
gáról, hogy e házasságból születendő minden gyermekét, az egyedül idvezitő róm. kath. vallásban fogja neveltetni. Az evangelium szellemében neveltetett hiterős vőlegény a téritvény adásról mit sem akar tudni, annál kevésbé, mivel a már szentesített országos törvény a térit vények kiállítását hatályon kívül helyezte. A plébános úr holmi egyházi »statútum'-ra hivatkozván, kereken megtagadja a róm. kath. templombani esketést, mint neki tilalmas cselekményt. A remegő menyasszony most már csak arra kéri a főt. plébános urat, hogy gyónását kegyesen hallgassa meg. Erre a plébános ur még határozottabban kijelenti, miszerint ő, a föntebbi j „statutum" értelmében, el van tiltva, eretnekhez nőül menendő róm. kath. menyasszony gyónása meghallgatá- j sától, annál kevésbé adhatja meg az absolutiót, ily nagy bűnösnek. (! ?) A 20 éves ifjú menyasszony, a négy i éves zárda szűz, zajongó szivében mintegy tőrszúrást érezvén pár fájdalom-könycsép foly le halvány arcán, és a mellette álló vőlegénye kezére cseppen, — a két kéz öszszekapcsolódik s a kölcsönös szeretet villany-folyamként cikázik át szivük húrjain, — és a gyenge szűztől alig várható határozott hangon, így szól a menyasszony a plébánoshoz : „már most a prot. templomban fogok esküdni* ! Erre szilárd léptekkel, a fa- vagy saját képénél hagyták az ámuló plébánost. E megható jelenet után harmad napra, egy hivatalos levelet kap alulirt, melyben a révkomáromi ágost. ev. lelkész-esperes, nt. Nehiba Lajos úr fölkéri őt : „hajlandó-e, a thúri-szakállasi ref. templomot átengedni neki az esketésre?* Alulirtnak igenlő válasza következtében f. é. jan. 14-én, megjelenik nála nt. Nehiba úr, s fölkéri : „valljon szabadna-e az urasztalára, négy viaszgyertyát meggyújtva feltenni?" Alulirt, visszaemlékezvén püspöki titkársága korából, néh. főt. Nagy Mihály püspök urnák, 1858-ik év táján, Ungváry Albert sebészsegédnek, estende, négy gyertya világnál, a komáromi ref. templomban történt összeesketési-engedélyére ; a négy meggyújtott viaszgyertyának az urasztalárai feltevését j megengedte. Nt. Nehiba evang. lelkész úr még egy utólagos szívességre kért fel, t. i. „fel engedem-e tenni a keresztet s aranyozott feszületet, a négy égő viaszgyertya közé az ui*asztalára ?" >Szívesen megengedem, — mondám — ha a nagy reformátor Luthernek, a te vallásod alapítójának szavaival élve, a te aranyos Jézusod, bármily nagy számú szent segédlettel, a maga lábán megy be a ref. templomba : de különben, a hitelveimmel összeférhetlen kérelmedet meg kell tagadnom." Sima arca sarcazmus-mosolyra vonult: de hallgatott, — s a Luther-köpenyt felöltve, ment velem együtt egyenesen a zsúfolásig megtelt ref. templomba; ahol is, a föntnevezett vegyes házaspárt, egy fenkölt szellemű eskető-beszéddel, szívhez szóló intelmekkel és az egész házassági életre kiható bölcs tanácsadásaival megeskette. Egy kis — ritualéra vonatkozó — észrevételt szabadjon mindazáltal kockáztatnom, azt t. i. hogy egy, másfél kilós nehézségű, bekötött könyvből mondta elő az esküt. Váljon nem volna-e célszerűbb könyv nélkül elmondani az esküformát ?. . . A föntebbiek hiteles előadása után, tiszteletteljesen fölkérem a mindahárom hitfelek tudós lelkészi-karát, jelesül pedig, a dogma- és rituálék kérdése körül a főtekintélyt, Ballagi Mór urat! méltóztassék véleményt nyilvánitani : „váljon közölünk, melyiknek, és mennyiben volt helyes vagy helytelen eljárása?" hogy a jövőben előfordulhatandó hason-esetekben, correet és egyöntetű eljárásunk legyen. Lakszállas, jan. 20. WÁMOSSY ISTVÁN, ref. lelkész. A kérdéses ügy tudvalevőleg az u. n. adiapkorák közé tartozik, melyek a reformatió óta, sajnos, az egyház nyugalmát már két ízben megzavarták, és igen szomoritó volna, ha a multak tapasztalatain nem okulva, helyet adhatnánk még ma is oly dolgok feletti versenygésnek, melyek Pál bölcs fejtegetéseiben 1 Kor. 8 fej. egyszer mindenkorra szóló eligazítást nyertek. Onnan rég megjöttünk, hogy valakit azért, mert a keresztet mint szent jelvényt tisztelete tárgyává teszi, a második parancs ellen vétőnek mondjunk és bálványimádással vádoljunk, mint az a hitújítás első hevében történt. Mikor a logikai gondolkodás nagy mestere, Cálvin a hitújítást a gondolat tiszta következetességére alapítván, a cultusban is a legszélsőbb puritanizmust megindította, az lett irányadó, hogy ne legyen az istentiszteletben semmi olyas, amiben az eszmélet sugara megtöretvén, a gondolatot félretérithetné attól, a kitől eredetét vette, hogy emberi alkotmányt istenítsen. Ez irányban elébbre haladva Hoornbeek 1658. megjelent „Summa controversiarutn religionis" cimü híres munkájában a lutheránusokkal szemben a következő válpontokat egy kérdés alá foglalja; Num in templis habendae imagines; et in sacris coetibus contiones latinae, concentus harmoniei vei organa musicá ? E kérdésre a lutheránus igen-nel, a ealvinista nem-mel felel, s mindeniknek felelete tanrendszeréből következetesen folyó corollariumképen mutattatik fel. Azóta mélyebb lélektani kutatások kiderítették, hogy a vallás nem annyira ismerő tehetségünkben, mint érzületünkben gyökerezik : a vallás sem nem tudás, sem nem cselekvés, hanem érzelem; ehhez képest helyet kezdtek adni az isteni tiszteletben is az ér-