Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-02-02 / 5. szám

ken isteni tökéletességre, ezen a téren, úgy látszik mintha naponta távolabb esnénk a céltól. E viszásságnak csak két oka lehet. Vagy az egész világ minden benne levő teremtményekkel, a benne működő erőkkel s azok nyilatkozataival együtt, az egész világrendszer ugy amint van, nem felel meg annak a képzetnek, a mely bennünk a világról — bármi módon — keletkezett. Vagy megfordítva ami képzetünk az egész világ folyásáról nem olyan, a minőnek lenni kellene. Mikor az utas megindul szeretett otthonából, átfutja gondolatban, ennek villámgyorsaságával az -egész pályát, melyet bevégezni szándékozik s így bizonyos előleges képet (Vorstellung) alakít magának róla. Még akkor is, ha a bevégzendő utat egyáltalában nem ismerjük, s nem is gondolkodunk arról, minő lesz utunk, s nem is gondoskodunk az utunkba eső akadályok elhárításáról; még akkor is van lelkünkben, habár öntudatlanul rendesen, mondanám, mindig ilyen előleges képünk. Utazásunk sikeres bevégzése tekintetében nagyon fontos, hogy ezen előleges kép mennyire felel meg a valóságnak. Ha képünk nehéznek tünteti fel utunkat és el vagyunk készülve, hogy köves, göcsörtös utunk veszélyes helyeken fog vezetni; legyenek azok a nehézségek csak kevéssé csekélyebbek, mint gondoltuk; lépésről lépésre növekedő bátorsággal, bizalommal s vidáman folytatjuk utunkat. Ellenben ha azon véleményben ringatjuk magunkat, hogy utunk mindenütt kényelmes lesz s mindenütt a legszebb vidékeken vezet át, igen kellemetlenül lep meg bennünket, ha csak csekély akadályokba ütközünk is, s nagyon lehangolva érezzük magunkat, ha csak itt ott találunk is záporázta vízmosásokat. Oly csekélyek néha ezen akadályok, hogy különben fel se tűnnének, de nem számítottunk rájok, megleptek bennünket; csalódtunk. Ezért gyakorolnak azok ránk mélyebb hatást. Csalódás az oka annak is, hogy az életet, a világot oly rosznak tekintjük. Legszebb reményekkel eltelt kebellel lép ki az ifjú álmainak világából a való élet hullámos tengerére s többnyire már igen korán kénytelen érezni a valóság dermesztő hidegét. Nagyra, törő lélekkel nyit be az ítju pályája küszöbén s szent lelkesedéstől áthatva gondol szép eszméire, melyeknek megvalósulását bizton reméli. Azt hiszi, rövid évek alatt az egész világnak minden gyarlóságait tökéletességekké fogja átalakítani az ő lelkének iíjui tüzével s nemességével alkotott eszmények szerint. Azt hiszi, hogy egy szavára jótékony forradalomnak indul a világ, melynek habjai felvetik s eltísztitjálc a salakot, hogy megmaradjon, ami merő tiszta arany. Boldog álmodozás ! Milyen keserű lesz azt tapasztalnia, hogy jól gondolt s nemes indulat sugallta szavai elhangzanak a pusztában meg nem indítva a kőszívű tömeget, mely mint eddig, közönyös szívvel s megszokott egyformasággal halad a poros országúton kitűzött célja felé. Az eszmények megmaradnak, de azok megvalósításának szép tervei szétoszolnak mint a pára. Csalódás az élet. Igen csalódás, és1

pedig annál sebzőbb, minél helytelenebb ismeretünk volt a való ; életről, minél kevésbé volt tudatunk arról, miszerint eszméinknek még akkor se felelhet meg teljesen a valóság, ha azok nem légből kapottak ; hanem alkalmazni, beleilleszteni kell még azokat a való élet viszonyai közé. E nélkül a legnemesebb, legfenségesebb eszmék hiú ábrándokká válnak s megvalósíthatlanok. (II. József) Sok valóban hivatott egyén, sok nemes szív, nagyra törő lélek megtört már s meg fog még törni ezen a sziklán. De Istennek hála, sok lángszellem férfiasan végig harcolja e küzdelmet s a zátonyos vizekről eljut szerencsésen a nyugalomnak, enyhülésnek révébe: a való élet igaz, hű s helyes felfogására. Költőnk fenkölt lelkét nem törhették meg a szenvedések, hanem kiemelkedik azok rideg karjai körül, s míg néha kedélyesen mosolyog saját sorsa felett (írószobám, Érzékeny búcsú, Téli vers,) jelen költeményünkben nyugodt, kiengesztelt szívvel s tisztán látó szemekkel tekint végig életének eseményein. S miként Ráchel kibontakozva szenvedéseiből meglátja a kétségbeesés romhalmaza között Isten ujja működését • miként Imrének Istenhez emeli lelkét a bűn undok légköréből s jutalmul meglátja az Istent, a láthatatlant: úgy költőnk is, midőn letörli könyeit s vigasztalást keres, megtalálja azt kbban a gondolatban, melyre őt szenvedésteljes tapasztalásai vezettek : „Fájdalom a boldogságnak egyik alkatrésze.* Ilyen az élet: „kel és száll a szív viharja, Tegnap a remény is eltört, . . . Ma fölöt} tem és alattam ég és tenger sima* — Nem csendes tó: hoz hasonlít az élet, mely egész fenékig tiszta s átlátszó volna, melynek nyugodt felszínén észrevétlenül sikamlanék át sajkánk, az emberi élet nem zöld lombok által beárnyalt, hűs patak által kisért ösvény örök derűit égboltozat alatt; hanem tenger, melyen ma vihar dúl s holnap szélcsend uralkodik, ma virágos ligeten vezet át utunk, holnap sziklás pusztán kínlódunk. Ilyen az élet. S az emberi szív ? Ez élethez alkalmazta azt a mindenható. Ha adott érzést az örömök befogadására, adott érzést a fájdalmak megértésére, adott erőt is a fájdalmak eltűrésére. »Nem törik a szenvedő szív oly könnyen darabbá." Sőt nemcsak az a tudat vigasztalja a költőt s vigasztaljon mindenkit, miszerint van erőnk, mely a keserűségeket elviselni képes ; van paizsunk, mely szilárdan megállja a sors csapásait: hanem még felebb emelkedve a nemes lélek azt is látja, hogy ezek a szenvedések még javunkra is szolgálnak. A szenvedések által | a szív, „csak ellágyúl s az örömre lesz fogékonyabbá." És hogy ne remélné az ember az örömöket. Hiszen minden mulandó, a fájdalom is, s a szenvedő szívnek maga a szenvedés hiánya már kész öröm, kész boldogság. Nem is szükséges, hogy a bajok elmultával uj események örvendeztessenek bennünket. Ez is nagy vigasztalás a szenvedő szívűek. De ha oly magasságba emeljük lelkeinket, hogy követni tudjuk a költő tekiutetét, mely a bölcsek és jók szende nyugalmával pillantja át tapasztalatainak dús mezejét, azt is fogjuk látni a költővel együtt, hogy nemcsak a mulandóság reménye tartj hat meg bennünket a szenvedések közt, hanem maguk