Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-02-02 / 5. szám

a legkeserűbb szenvedések egyszersmind örömöt is rejtenek magokban. Nincsen olyan puszta inség Hogy magának benne A halandó egy tenyérnyi Zöld virányt ne lelne. Ez az emberi életnek legszebb, legkeresztényíbb felfogása, a legnemesebb optiinismus, mely azon hitben gyökerezik s abból táplálkozik, hogy az Isten minket boldogságra teremtett. A szegény íöldmíves vihar által letarolt mezején, vagy tűzvész által feldúlt háza üszkei között, a szabadság hőse a zsarnok rabbilincseiben, a bűnök szennyétől ment ártatlan szív igazságtalan s anyagi érdekek által elkábított birója előtt, ki élete után áhítozik; a kisdedeinek behantolt sírján zokogó anya, a feldúlt családi tűzhely romjain kesergő családapa, a férfiú, ki úgy látszik mindenétől, még a szenvedő utolsó reményétől is megfosztatott, mindezek mind nincsenek oly helyzetben, hogy viszonyaikon emelkedett lélekkel körültekintve egy pontot, egy gondolatot ne találnának, melyen meg lehet nyugodni, mely legalább parányi örömet nyújt. Ez az egy pont, ez az egy gondolat azután szilárd alap, szikla a szenvedések tengerében, melyen nemcsak megnyugodhatunk, de küzdhetünk is sorsunk jobbra fordultáért: dog /LOL TCOV OTÍO ! De mégis ez az egyetlen gondolat se legyen utolsó reményünk, mondja tovább a költő. Mikor ez az egyetlen gondolatunk, melyben még vigaszt találánk, ez az utolsó zöld virány is elpusztul, midőn mindennek de mindennek vége, nem kell-e akkor kétségbe esnünk ? Nem, a keresztyén nem eshetik kétségbe soha. Omoljon könyed a drága kincs elvesztése felett, öntsd ki szíved bánatát, hogy kinyilatkoztatása folytán megenyhüljön; de emeld fel azután szívedet az inség színhelyéről, mint azt Ráchel példáján láttuk, s menj tovább »örökös reménynyel/ Még mikor végső reményünk árbocza is eltörik, még akkor se engedjünk helyet a kétségbeesésnek. Mint egy hérosz, mint egy Szondi utolsó lehelletéig legyőzetlenűl helyt áll a legyőzhetlen ellennel szemben, úgy a költő fenkölt lelke is rendületlen marad a sors minden rettenetei között. Apostoli lélek, mely így érez és gondolkozik, apostoli ihletség szól hozánk e sorokból. Ez a költőben lakozó végetlen isteni erő egy nyilatkozata. Az utolsó versszakban a költő megnyugvását fejezi ki a mondott gondolatokban. Nem örök a fájdalom, hanem mulandó, a remény pedig, melyet Isten adott belénk, melyet a bennünk lakozó isteni erő tart fenn, a remény örök. Ez a költemény gondolatmenete. Lényegében a tartalom ugyanaz, a mi Ráchelben, azon különbséggel, hogy ott egy példány — jobban mondva eszményképet állít elénk a költő azon eszme megvalósítására, hogy viselje magát az ember, — hogy viselje magát egész nemzet — akár az elemek, akár az emberek zsarnoksága által okozott szenvedésekben; itt pedig visszatekintve megnyugodott lélekkel a lezajlott viharra, elmélkedik a költő általában az élet folyása felett s elmélkedése folytán arra az enyhítő, vigasztaló gondolatra jut, miszerint az éle lényege öröm és fájdalom, bú és enyhülés, gond és nyugalom. E költeményben tehát a költő az életnek helyes felfogására tanít, bennünket. Honnét, honnét nem, most ne kutassuk, de tény az, hogy a mikor megindulunk szülőházunk védszárnyai alól megkezdendők az életet; nem helyes fogalmunk, vagy hogy a fentebbi hasonlattal éljék, nincs helyes előrajzunk az életről. De nem csak akkor nincs. Általában éltünk korának közepette is nem oly álláspontról tekintjük az életet, milyenről kellene. A mi világnézetünk alapjában hibás. Boldogok akarunk lenni, ez a ltalános, közös törekvésünk. De olyan boldogságot keresünk, a miiyen e földön valóban nincs. Ha boldogságról van szó, akkor tündéri virány ok, örök tavasz, örök ifjúság, derült, ég, mely soha el nem komorul, angyali jóságú emberek, eszményi jó barátok, vég nélküli örömök tengerárja lebegnek szemünk előtt Es ha csak lebegnének, mint ábrándképek, melyek szétfoszolnak s tudjuk róluk, hogy csak álmok voltak. De szent meggyőződésünk, hogy a való életnek, a mennyországnak bú nélkülinek, árnytalannak kell lenni s teljes lélekkel, minden erőnkből igyekezünk életünket valóban olyanná varázsolni. Buzgó törekvéssel sietünk ama kép felé, azt hivén, hogy nem messze'van, holott végetlen távolság : választ el tőle, mint amaz „ábrándos, kékszemű de szögí hajú* gyermeket a szivárványtól : Út felen száz kis virág int „Ülj le közénk, szép gyerek!4 Száz madár mond: „Dallok egyet!* De ő nem hallgatja meg. Sem gyönyörre, sem veszélyre Nem tekintvén láb alatt, Szép szivárványt a magasban Nézi, nézi és halad. Valóban míg minden figyelmünket, gondolatunkat ezen végnélküli s mondhatjuk céltalan törekvésre fordítjuk, nem vesszük észre az utunkban nyiló illatos virágokat, pedig azokat is a jó Isten helyezte oda. A boldogságért születünk s nélküle halunk meg, Miért van ez ? Árnyékát űzve, előle futunk. (Vitkovics.) „Valóságot kergetünk s árnyékot ölelgetünk." S e sikertelen sisyphusi munkában lezajlik az élet néhány rövid peice, a nélkül hogy örülni tudtunk volna a jelennek, sőt sokszor épen a nélkül, hogy használtunk volna s a sír széléről visszatekintve méltán kérdhetjük Tompával : „Mi volt hát a boldogság ?(

< Lehetetlen, hogy egy nemünk hivatása s rendeltetése iránt nem közönyös lélek így megnyugodhassék,